1 %

1

Manó - SANDMANN

Mano 

 

Óvónők:

Elek-Tóth Krisztina 

Pedagógiai asszisztens:

Szántó Brigitta

Dajka:

Tranker Nikolett

Névsor:

Mano nevsor 2020

 

Csoportszobánk:

 

  • Mkus csoportszoba001
  • Mkus csoportszoba002
  • Mkus csoportszoba003
  • Mkus csoportszoba004

  

 

 

 

Napirend 2017

 

Hetirend:

Hetirend 2020

 

  • Mesék


    Janikovszky Éva: Már óvodás vagyok c. könyve


    Kiskakas gyémánt félkrajcárja


    Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kis kakasa. Csak ott keresgél, csak ott kapargál a kiskakas a szeméten, egyszer talál egy gyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császár. Meglátja a kiskakasnál a gyémánt félkrajcárt, azt mondja neki:

    - Kiskakas, add nekem a gyémánt félkrajcárodat.

    - Nem adom biz én, kell a gazdasszonyomnak.

    De a török császár erővel is elvette tőle, hazavitte, betette a kincseskamrájába. A kiskakas megharagudott, felszállott a kerítése tetejére, elkezdett kiabálni:

    - Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.

    Megharagudott erre a török császár.

    - Eredj te szolgáló, fogd meg a kiskakast, hogy ne kiabáljon, vesd bele a kútba.

    A szolgáló megfogta, kútba vetette. De a kiskakas csak elkezdi a kútban:

    - Szídd fel begyem a sok vizet, szídd fel begyem a sok vizet! - Arra a begye mind felszítta a vizet a kútból. A kiskakas megint felszállott a török császár ablakába:

    - Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.

    Megint azt mondja erre a török császár a szolgálójának:

    - Eredj te szolgáló, fogd meg azt a kiskakast, vesd belé az égő kemencébe.

    A szolgáló megint megfogta a kiskakast, s az égő kemencébe vetette. De a kiskakas megint csak elkezdi:

    - Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet. Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet! - Erre a begye mind kieresztette a vizet, eloltotta a tüzet. Akkor megint csak felszállott az ablakba:

    - Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.

    Még nagyobb méregbe jött erre a török császár.

    - Eredj te szolgáló, fogd meg azt a kiskakast, vesd bele a méhes kasba, hadd csípjék agyon a darazsak.

    A szolgáló belevetette a kiskakast a méhes kasba. Ott megint elkezdi a kiskakas:

    - Szídd fel begyem a darázst; szídd fel begyem a darázst.

    Arra a begye mind felszítta a darázst. Akkor megint felszállott a török császár ablakába:

    - Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.

    Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele.

    - Eredj te szolgáló, hozd ide azt a kiskakast, hadd tegyem ide a bő bugyogóm fenekébe.

    Megfogja a szolgáló a kiskakast; a török császár beteszi a bő bugyogója fenekébe.

    Akkor a kiskakas megintcsak elkezdi:

    - Ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát, ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát.

    A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsipkedték a török császár farát. Felugrik erre a török császár:

    - Jaj, jaj, a fránya egye meg azt a kiskakast;vigyétek hamar a kincses kamrába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajcárját.

    Bevitték a kiskakast a kincses kamrába, ott megint elkezdi a maga nótáját:

    - Szídd fel begyem a sok pénzt, szídd fel begyem a sok pénzt.

    Erre a begye mind felszítta a török császár három kád pénzét. A kiskakas hazavitte, odaadta a gazdasszonyának; gazdag asszony lett belőle, még máig is él, ha meg nem halt.



    A kis malac és a farkasok

    Volt a világon egy kismalac, annak volt egy kis háza egy nagy rengeteg erdő közepén.

    Egyszer, amint ebben a kis házban főzögetett magában, odamegy egy nagy ordas farkas, beszól az ajtón:

    - Eressz be, kedves malackám, nagyon hideg van idekint, fázom.

    - Nem eresztelek biz én, mert megeszel.

    - Ereszd be hát legalább az egyik hátulsó lábam.

    A kismalac beeresztette az egyik hátulsó lábát. Hanem alattomban odatett egy nagy fazék vizet a tűzhöz.

    Kicsi idő múlva megint megszólalt a farkas:

    - Ugyan, kedves malackám, ereszd be a másik hátulsó lábam is.

    A kismalac beeresztette azt is. De a farkas azzal se érte be, hanem egy kis iső múlva megint beszólt:

    - Kedves malackám, ereszd be a másik hátulsó lábam is.

    A kismalac beeresztette azt is. De a farkas azzal se érte be, hanem egy kis iső múlva megint beszólt:

    - Kedves malackám, ereszd be a két első lábam is.

    A kismalac beeresztette a két első lábát is; de a farkasnak az se volt elég, megint megszólalt:

    - Édes-kedves kis malackám, eressz be már egészen, majd meglásd, egy ujjal se nyúlok hozzád.

    Erre a kismalac egy zsákot szépen odatett a nyíláshoz, hogy amint a farkas jön háttal befelé, egyenesen abba menjen be. Azzal beeresztette.

    A farkas csakugyan a zsákba farolt be.

    A kismalac se volt rest, hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék forró vizet, leforrázta vele a farkast, azután hirtelen felmászott egy nagy fára.

    A farkas egy darabig ordított, mert égette a forró víz, azután addig hányta-vetette magát, míg utoljára kioldózott a zsák szája. Kibújt belőle, szaladt egyenesen segítséget hozni. Vissza is jött nemsokára vagy tizedmagával. Elkezdték keresni a kismalacot. Addig-addig keresték, míg valamelyik csakugyan meglátta a fa tetején. Odamentek a fa alá, elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek. Mi módon fogják meg a kismalacot? Mert egyik se tudott a fára felmászni.

    Nagy sokára azt határozták, hogy egymás hátára állnak mindannyian, úgy aztán a legfelső majdcsak eléri.

    El is kezdtek egymás hátára felmászni. A kopasz maradt legalul, mert félt feljebb menni. Így hát a többi mind az ő hátán volt.

    Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlenegy hibázott. Az az egy is elkezdett már mászni.

    Akkor a kismalac hirtelen elkiáltotta magát:

    - Forró vizet a kopasznak!

    A kopasz megijedt, kiugrott a többi alól; a sok farkas mind lepotyogott; kinek lába, kinek nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy sohase látták többet.

    A kismalac szépen leszállt a fáról, hazament, többet felé se mertek menni a háza tájékának a farkasok.




    Farkastanya

    Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencián is túl, volt egy tojás. Ez a tojás megindult világra. Görgött, görgött, egyszer előtalált egy rucát. Azt kérdi tőle a ruca: - Hova mégy, tojás koma? - Megyek világgá. - Én is megyek, menjünk együtt. Mennek, mendegélnek, előtalálnak egy kakast. - Hova mentek, ruca koma? - Megyünk világgá. - Én is megyek, menjünk együtt. Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy varrótűt. - Hova mentek, kakas koma? - Megyünk világgá. - Én is megyek, menjünk együtt. Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy rákot. - Hova mentek, tű koma? - Megyünk világgá. - Én is megyek, menjünk együtt. Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy lovat, végre pedig egy ökröt. Mentek aztán, mendegéltek, egyszer rájuk esteledett. Ott volt egy kis ház, abba bementek. Ki-ki lefeküdt a maga helyére. A tojás belefeküdt a tüzes hamuba. A ruca meg a kakas felültek a kandalló tetejére. A rák belemászott egy dézsa vízbe. A tű a törülközőbe szúródott belé. A ló lefeküdt a ház közepébe, az ökör meg a pitvarba. Egyszer jön ám haza a tizenkét farkas, akiké a kis ház volt. A legöregebb már messziről elkezdett kiabálni: - Phü-phü, de idegen szagot érzek, ki mer bemenni?! Volt köztük egy hányaveti, az azt mondta, hogy ő bemegy, ha ezer ördög van is odabent, nem fél ő semmitől. Be is ment. Hogy az övék volt a ház, egészen tudta a dörgést, mi hol áll. Legelőször is a kandalló tetején kereste a gyújtófát, hogy majd mécset gyújt, de a kakas meg a ruca elkezdtek lármázni; akkor belenyúlt a hamuba, hogy majd parazsat keres, de a tojás elpukkant; szaladt a dézsához mosakodni, ott meg a rák csípte meg ollójával; azután szaladt a törülközőhöz, ott meg a tű szúrta meg; nagy ijedten a ház közepére ugrik, ott a ló rúgja oldalba; amint szaladt kifelé, az ökör is nekiesett, felkapta a szarvára, az udvar közepére lökte. Erre elkezdett ordítani, mint a fába esett féreg; szaladt a többi farkashoz. - Jaj, fussunk, fussunk! Égszakadás, földindulás! Valamennyi ördög mind odabent van! Nyúlok a hamuba, meglőnek puskával. Szaladok dézsához, megvágnak ollóval. Kapkodok kendőhöz, banya szúr tűjével. Futok ajtó mellé, kilöknek lapáttal. Szaladok pitvarba, vesznek vasvillára! Egy kiált: Hep-hep-hep! Más ordít: Add feljebb! Akkor nagyot estem, bezzeg jaj volt nekem! Akkor nekiindultak, még most is szaladnak, ha meg nem álltak.



    Kacor király

    Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegyasszony s annak egy macskája. Nagy macska volt már, de éppen olyan nyalánk volt, mintha kis macska lett volna. Egy reggel is mind felnyalta a lábasból a tejet. Megharagudott az özvegyasszony, jól megverte, s elkergette a háztól. A macska elbujdosott a falu végére, s ott nagy szomorúan leült a híd mellé.

    A híd végén ült egy róka is, lógatta a lompos farkát. Meglátja azt a macska, neki-nekifutott, s játszadozni kezd a róka farkával. A róka megijed, felugrik, megfordul. A macska is megijed, hátrál, s felborzolja magát. Így nézték egymást egy darabig.

    A róka sohasem látott macskát, a macska sohasem látott rókát. Mindegyik félt, de egyik sem tudta, mit csináljon. Végtére a róka szólalt meg:

    - Ugyan, ha meg nem sérteném, nem mondaná meg az úr, hogy miféle nemzetség?

    - Én vagyok a Kacor király!

    - Kacor király? Soha hírét nem hallottam!

    - Bizony pedig hallhattad volna. Minden állatot meg tudok regulázni, olyan nagy a hatalmam.

    Megszeppent a róka, s nagy alázatosan kérte a macskát, hogy legyen vendége egy kis csirkehúsra. Minthogy már délfelé járt az idő, s a macska nagyon ehetnék volt, nem várt két meghívást. Elindultak hát a róka barlangjába. A macska hamar beletalálta magát a nagy uraságba, s örvendett, hogy a róka olyan tisztelettel szolgálja, mintha valóságos király volna. Urasan is viselkedett, keveset szólott és sokat evett, ebéd után álomra dőlt, s azt parancsolta a rókának, ügyeljen, hogy senki se háborgassa, amíg alszik.

    A róka kiállott a barlang szájához strázsálni. Hát éppen akkor ment el ott a kis nyúl.

    - Hallod-e, te kis nyúl, itt ne járj, mert az én uram, a Kacor király alszik; ha kijön, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!

    Megijedt a kis nyúl, szép lassan elkotródott, s egy tisztáson lekuporodva azon gondolkozott: “Ki lehet az a Kacor király? Soha hírét sem hallottam.”

    Arra bódorgott egy medve is. Kérdi tőle a nyúl: hova megyen?

    - Járok egyet, mert nagyon unatkozom.

    - Jaj, erre ne járj, mert a róka azt mondja, hogy az ő ura, a Kacor király alszik, s ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj! Minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!

    - Kacor király? Soha hírét sem hallottam! Már csak azért is arra megyek, legalább meglátom, milyen az a Kacor király. - El is indult a medve a róka barlangja felé.

    - Hallod-e, te medve - kiált rá a strázsa. - Itt ne járj, mert az én uram, a Kacor király alszik, ha kijő, nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!

    Erre a medvének inába szállt a bátorsága, szó nélkül megfordult, és visszatért a kis nyúlhoz. Ott találta a kis nyúllal a farkast és a varjút is; panaszolták, hogy ők is éppen úgy jártak.

    - Ki lehet az a Kacor király? Soha hírét sem hallottuk! - mondták mindnyájan, s mind azon tanakodtak, mit csináljanak, hogy megláthassák. Abban állapodtak meg, hogy meghívják ebédre a rókával együtt. Mindjárt el is küldték a varjút, meghívni a vendégeket.

    Mikor a róka meglátta a varjút, nagy méreggel kifutott, s összeszidta, hogy megint alkalmatlankodik.

    - Eltakarodj innen! Nem megmondtam már? Az én uram a Kacor király; ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!

    - Tudom, nagyon jól tudom; nem is a magam jószántából jöttem ide, hanem a medve, a farkas és a nyúl küldött, hogy meghívjalak benneteket hozzájuk ebédre.

    - Az már más! Várj egy kicsit.

    Ezzel bement a róka megjelenteni a dolgot a Kacor királynak. Kisvártatva ki is jött, tudtára adta a varjúnak, hogy a király szívesen fogadta a meghívást, elmennek az ebédre, csak tudják, hova.

    - Eljövök én holnap értetek, s elvezetlek!

    A jó hírre a medve, a farkas és a nyúl ugyancsak felütötte a lacikonyháját. A kis nyulat megtették szakácsnak, mert kurta farka van, s így nem könnyen égeti meg magát. A medve fát és vadakat hordott a konyhára. A farkas asztalt terített, és pecsenyét forgatott.

    Mikor kész volt már az ebéd, a varjú elindult a vendégekért. Egyik fáról a másikra szállott, de nem mert leszállani, hanem csak a fán maradt, s onnan szólítgatta a rókát.

    - Várj egy kicsit, mindjárt készen leszünk - mondta a róka -, csak még a bajszát pödri ki az én felséges uram.

    S csakugyan, végre kijött a Kacor király is. Lassan s nagy méltósággal lépdelt elöl, de a varjút szemmel tartotta, mert félt tőle. A varjú is szepegett, csak fél szemmel, mert reátekinteni, egyik fáról a másikra szökdécselt, úgy vezette őket.

    A medve, a farkas és a nyúl nagy várakozásban volt, mind azt mondották: vajon milyen lehet az a Kacor király? Ki-kinéztek az útra, ahonnan a vendégeket várták.

    - Ott jön, ott jön! Jaj istenem, merre fussak! - kiáltotta a kis nyúl, s ijedtében nekifutott a tűznek. Megpörkölte magát, s ettől olyan bátor lett, hogy fordultában belekapott a farkas képébe, jól végigkarmolta. A farkas azt hitte, hogy ezt csak a medve tehette véle, s ezért jól képen teremtette a medvét. A medve a kis nyúlnak akarta továbbadni az ütést, de a Kacor királyt találta el, aki épp akkor ért oda.

    Mikor látta, hogy a fenséges Kacor királyt ütötte meg, úgy megrémült, hogy nyaka közé szedte a lábát. A Kacor király meg attól ijedt meg, hogy így nyakon teremtették. Uzsgyi, hát, ő is futóra!
    Elröppent ijedtében a varjú is.
    Még most is mennek, ha meg nem álltak.




    Móricz Zsigmond: Iciri piciri

    Ajaj, hol volt hol nem...
    Volt egyszer egy iciri piciri házacska;
    ott lakott egy iciri piciri kis macska.
    Volt annak két iciri piciri kisökre,
    rákaptak egy iciri piciri kistökre.
    Csizmát húz az iciri piciri kis macska,
    hová lett az iciri piciri barmocska ?
    Bejárja az iciri piciri kis erdõt,
    s nem leli az iciri piciri tekergõt.
    Bejárja az iciri piciri kaszálót,
    s nem látja az iciri piciri kószálót.
    Rátalál egy iciri piciri kis tökre,
    bánatában iciri picirit meglökte.
    Felfordult az iciri piciri tököcske,
    benne a két iciri piciri ökröcske.
    Megörült két iciri piciri ökrének:
    vége van az iciri piciri mesének





    A csillagszemű juhász

    Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás tengeren, volt egyszer egy király. Ez a király nagyon szeretett tüsszenteni. Ahogy reggel fölébredt, mindjárt tüsszentett egyet. De tüsszentett ebéd után is, vacsora után is sőt még álmában is megesett vele, hogy eltüsszentette magát. Ilyenkor pedig mindenkinek azt kellett mondani:

    - Egészségére, felséges királyatyám!

    Mondta is mindenki engedelmesen, mert a király nagyon hatalmas volt s az emberek féltek tőle.

    Élt ennek a hatalmas királynak az országában egy juhász. Ennek a juhásznak a két szeme úgy ragyogott, mint az eleven csillag. Ezért csillagszemű juhásznak nevezték.

    Egyszer a csillagszemű juhász behajtotta a nyáját a palota udvarára, mert a király birkapörköltöt akart enni. Mikor a király meglátta a juhászt, nagyot tüsszentett. De a csillagszemű juhász nem kívánta egészségére. Hiába fenyegette a király, a juhász azt felelte, hogy ő ingyen nem kívánja egészségére a tüsszentést.

    - Hát mit kívánnál? – kérdezte a király.

    - Felséges királyatyám lányát kívánnám feleségül –válaszolta a juhász.

    - Hadd mehessek hozzá! – szólalt meg a királylány, mert nagyon tetszett neki a csillagszemű juhász.

    De a király nem hallgatott a lányára, hanem parancsot adott a katonáknak, hogy a juhászt vessék a fehér medve tömlöcébe. Úgy is tettek. De a medve mihelyt meglátta a csillagszeműt, mindjárt a lábához feküdt, s a kezét nyalogatta. A juhász elővette furulyáját, muzsikált rajta, a medve pedig táncolt hozzá. A nagy muzsikaszóra odaszaladt a király, hát látta, hogy a juhásznak semmi baja nem esett.

    - Mondod – e, hogy egészségemre? – kérdezte a király.

    - Én aztán nem, míg felséged a lányát nekem nem adja – válaszolta a juhász.

    Megmérgesedett a király s megparancsolta, hogy a juhászt vessék a vadsündisznók börtönébe. Úgy is lett. Csak hát a vadsündisznók is megszelídültek, mihelyt a juhász rájuk nézett a csillagszemével. A juhász pedig elővette a furulyáját, s a sündisznók meg reggelig táncoltak. Megint odament a király a börtönhöz. Megint látta, hogy a juhásznak semmi baja.

    - Mondod –e, hogy egészségemre? – kérdezte tőle.

    - Nem én, míg felséged a lányát nekem nem adja.

    - Akkor vessétek a kaszás verembe! – parancsolta a király.

    Megfogták a katonák a juhászt s bedobták egy gödörbe, száz éles kasza közé. De most sem lett semmi baja, mert a szeme világított, s maga a kaszákat elkerülte. Reggel ott ült a gödör szélén, s vígan furulyázott. Belátta a király, hogy így nem boldogul a juhásszal, mást gondolt ki hát. Befogott a hintójába, a juhászt meg maga mellé ültette. Mikor az ezüsterdőhöz értek, megszólalt a király.

    - Neked adom ezt az ezüsterdőt, ha azt mondod: egészségemre!

    - Nem mondom én – felelte a juhász -, míg a lányát nekem nem adja.

    Meghajtotta a király a lovakat. Nemsokára elértek az aranyvárhoz. Megszólalt a király:

    - Mondd, hogy egészségemre, s tied lesz ez a szép aranyvár.

    - Nem mondom én – felelte a juhász-, míg a lányát nekem nem adja.

    Közibe vert a király a lovaknak, szinte tovább repült a hintó. Elértek a gyémánt tóhoz.

    - Látod-e ezt a gyémánt tavat? – kérdezte a király.

    A juhász intett, hogy látja.

    Ez is tied lesz, ha azt mondod,: egészségemre.

    - Nem mondom én- felelte a juhász, - míg a lányát nekem nem adja.

    Mit tehetett a király, odaadta a lányát a csillagszemű juhászhoz. Hét országra szóló nagy lakodalmat tartottak. Az első tál étel tormás hús volt. A király a tormától akkorát tüsszentett, hogy lecsúszott az aranykorona a fejéről.

    - Egészségére, királyatyám!- kiáltotta a juhász s attól kezdve egyre ezt ismételte. Végtére a király kérlelni kezdte, hogy hagyja abba, inkább neki adja fele királyságát.



    A csillagszemű juhász elfogadta a fele királyságot. Azóta is uralkodnak, ha meg nem haltak.



    Kolozsvári Grandpierre Emil

    A vittyilló

    Egy kis vityilló állt a mezőn. Odaszáll a fényeske-legyecske, s bekopogtat:
    – Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
    Senki sem felel. Berepül fényeske-legyecske, s betelepszik. Odaszökik ugri-bugri bolha:
    – Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
    – Én, fényeske-legyecske. Hát te ki vagy?
    – Én az ugri-bugri bolha.
    – Gyere. Lakjál velem!
    Beszökik az ugri-bugri bolha, s most már ketten laknak. Odarepül a dunnyog-szúnyog:
    – Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
    – Én, a fényeske-legyecske meg az ugri-bugri bolha. Hát te ki vagy?
    – Én a dunnyog-szúnyog.
    – Gyere, lakjál velünk!
    Most már hárman laknak. Odasurran serényke-egérke:
    – Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
    – Fényeske-legyecske meg az ugri-bugri bolha meg a dunnyog-szúnyog. Hát te ki vagy?
    – Serényke-egérke.
    – Gyere, lakjál velünk!
    Most már négyen laknak. Odaugrik a breke-béka:
    – Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
    – Fényeske-legyecske meg az ugri-bugri bolha meg a dunnyog-szúnyog meg a serényke-egérke. Hát te ki vagy?
    – Én a breke-béka.
    – Gyere, lakjál velünk!
    Most már öten laknak. Odajön az alamuszi-nyuszi:
    – Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
    – Fényeske-legyecske, ugri-bugri bolha, dunnyog-szúnyog, serényke-egérke meg a breke-béka. Hát te ki vagy?
    – Alamuszi-nyuszi.
    – Gyere, lakjál velünk!
    Most már hatan laknak. Odaszalad a csalóka-róka:
    – Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
    – Fényeske-legyecske, az ugri-bugri bolha, dunnyog-szúnyog, serényke-egérke, breke-béka meg az alamuszi-nyuszi. Hát te ki vagy?
    – Én? A csalóka-róka.
    – Gyere, lakjál velünk!
    Most már heten laknak. Odasompolyog a vityillóhoz az ordas-farkas:
    – Gyere, lakjál velünk!
    Ott éltek, jól éltek. Odacammog a vityillóhoz a medve, s bekopogtat:
    – Kis kunyó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
    – Fényeske-legyecske, ugri-bugri bolha, dunnyog-szúnyog, serényke-egérke, breke-béka, alamuszi-nyuszi, csalóka-róka, ordas-farkas. Hát te ki vagy?
    – Én a medve! Mind megeszlek! Ráfekszem a vityillóra, s összetörlek!
    Megrémültek, s kirohantak a vityillóból. A medve pedig rácsapott talpával a kunyhóra, s pozdorjává zúzta.
    (Népmese)


    A répa orosz népmese

    Az apóka ültetett egy répát, és így biztatgatta: - Nőj, nőj, répa, növekedjél, gyökérke, jó édesre, szép kövérre, óriási nagyra! Meg is nőtt a répa, jó édes lett, szép kövér lett, óriási nagy lett. Ment az apóka, hogy kihúzza. Húzta-húzta, tépte-cibálta, ráncigálta, de hiába – nem mozdult a répa. Hívta az apóka az anyókát. Anyóka húzta apókát, apóka húzta a répát - húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa. Hívta az anyóka az unokáját. Unoka húzta anyókát, anyóka húzta apókát, apóka húzta a répát - húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa. Hívta az unoka a kutyát, Bogárkát. Bogárka húzta unokát, unoka húzta anyókát, anyóka húzta apókát, apóka húzta a répát - húzták-húzták, ráncigálták, de hiába nem mozdult a répa. Hívta Bogárka a tarka macskát. Macska húzta Bogárkát, Bogárka húzta unokát, unoka húzta anyókát, anyóka húzta apókát, apóka húzta a répát - húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa. Hívta a macska az egérkét. Egérke húzta a macskát, macska húzta Bogárkát, Bogárka húzta unokát, unoka húzta anyókát, anyóka húzta apókát, apóka húzta a répát - húzták-húzták, hót rántottak rajta – erre aztán engedett a répa, kifordult a földből.


    A gomba alatt

    A hangyát egyszer utolérte egy nagy eső. Hova bújjék előle? Egy apró kis gombát látott meg a Hangya a tisztáson, odaszaladt és elbújt a gomba kalapja alá. Üldögél a gomba tövében, várja, hogy elálljon az eső. Ámde az eső egyre jobban zuhogott. Egy agyonázott Pillangó vánszorgott a gombához.
    -Hangyácska, Hangyácska, engedj ide engem is a gomba alá! Úgy eláztam, nem tudok repülni!
    -Már hogyan is engednélek - kérdezte a Hangya -, hiszen magam is csak éppen elférek alatta?!
    -Sebaj! Kis helyen is elférnek, akik szeretik egymást.
    Erre aztán a Hangya beeresztette a Pillangót a gomba alá. Az eső meg egyre csak zuhogott. Futva jön Egérke.
    -Engedjetek a gomba alá engem is! Patakokban folyik a víz rajtam!
    -Ugyan hogyan engedhetnénk ide? Nincs itt már szabad hely.
    -Húzzátok magatokat összébb egy kicsit!
    Összébb húzták magukat és beengedték az Egérkét a gomba alá. Az eső zuhogott, sehogy sem akarta abbahagyni. Arra ugrándozott a Veréb, és így sírt-rítt:
    -Megázott a tollacskám, megfáradt a szárnyacskám! Engedjetek be engem is a gomba alá megszáradni, megpihenni, az eső végét kivárni!
    -Nincs már több hely!
    -Húzódjatok összébb, nagyon kérlek benneteket!
    -Na jól van. Összébb húzódtak - jutott hely a Verébnek is. Ekkor a Nyúl ugrott ki a tisztásra, és meglátta a gombát.
    -Bújtassatok el! - kiáltozta. - Mentsetek meg! Üldöz a Róka!
    -Sajnálom a Nyulat - szólt a Hangya. - Tudjátok mit? Húzódzkodjunk összébb! Alighogy, a Nyulat elrejtették, odaért a Róka is.
    -Nem láttátok a Nyulat? - kérdezte.
    -Nem láttuk bizony! Közelebb lopakodott a Róka, és szaglászni kezdett.
    -Nem itt bújt el?
    -Ugyan, hogy bújhatott volna ide? Megcsóválta a farkát a Róka, és elment. Közben az eső is elállt, a nap is kisütött. Előbújtak a gomba alól mindahányan, és örvendeztek. A Hangya elgondolkozott, és azt mondta:
    -Hát ez hogyan történhetett? Először még nekem is alig volt helyem a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértünk!
    -Brehehehe! Brehehehe! - heherészett valaki. Mindannyian odanéztek: a gomba kalapján ült a Béka, és jóízűen nevetett:
    -Ó, ti okosok! Hiszen a gomba... A mondatot abbahagyta, őket pedig otthagyta. Mindannyian a gombára néztek, és nyomban kitalálták, hogyan történhetett az, hogy előbb egynek is alig akadt helye a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértek.


    Az Alma


    Késő őszre járt az idő. A fákról már réges-régen lehullottak a levelek, egyedül csak a vadalmafa legtetején árválkodott egyetlen alma.

    Nyúl futott át az erdőn, és meglátta az almát. Hogyan lehetne megszerezni? Nagyon magasan van - nem tud odáig felugrani.
    - Kárr - kár! Körülnéz a Nyúl, és meglátja, hogy a szomszédos fenyőfán ott üldögél a Varjú, és jóízűen nevet rajta.
    - Hallod-e, Varjú koma! - kiáltotta a Nyúl. - Szakítsd le nekem az almát.
    Varjú átrepült a fenyőről a vadalmafára, és letépte az almát. De az kiesett a csőréből, le a földre.
    - Köszönöm szépen, Varjú koma! - kiáltotta Nyúl, és fel akarta venni az almát, de az - uramfia, mit látnak szemei?! - szusszant egyet és elszaladt.
    - Hát ez meg miféle csoda?
    Megijedt a Nyúl, de aztán rájött, mi történt. Az alma a fa alatt összegömbölyödve alvó Sündisznócska hátára pottyant. Az álmából fölriasztott Sündisznócska ijedtében futásnak eredt, és tüskéin magával vitte az almát is.
    - Állj meg, állj meg! - kiáltozott a Nyúl. - Hová viszed az almámat?
    - Ez az én almám. Leesett a fáról, és én elkaptam.
    Nyúl odaugrott Sündisznócskához.
    - Azonnal add vissza az almámat! Én találtam rá!
    Odarepült hozzájuk a Varjú is.
    - Felesleges vitáznotok, ez az én almám, én téptem le a fáról, magamnak!
    Sehogy sem tudtak megegyezni, mindegyikük a magáét hajtogatta, kiabálta: - Ez az én almám, az enyém!
    Veszekedésük felverte az erdő csendjét. Verekedésig fajult a dolog: a Varjú csőrével belecsípett a Sündisznócska orrába, a Sündisznócska tüskéivel megszúrta a Nyulat, a Nyúl pedig oldalba rúgta a Varjút...
    Ekkor ért oda hozzájuk a Medve. Rájuk bömbölt:
    - Mi történik itt ?! Mi ez a lárma?!
    Azt felelik neki a verekedők:
    - Medve, te vagy itt az erdőn a leghatalmasabb, a legbölcsebb. Légy te a bíró. Azé legyen az alma, akinek te ítéled.
    Ezzel elmesélték a Medvének, hogy s mint esett a dolog. Medve gondolkodott, töprengett egy ideig, megvakarta a füle tövét, aztán megkérdezte:
    - Ki találta az almát?
    - Én ! - felelte a Nyúl.
    De ki tépte le a fáról?
    - Bizony, hogy én! - károgta a Varjú.
    - Jól van. De ki kapta el?
    - Én kaptam el! - kiáltotta a Sündisznócska.
    - Nos hát akkor - ítélte a Medve ? Mindhármotoknak joga van az almára.
    - De csak egy almánk van! - kiáltotta egyszerre a Sündisznócska, a Nyúl és a Varjú.
    - Osszátok el az almát szép egyforma darabkákra, és mindegyiktek vegye el a maga részét.
    Megint egyszerre kiáltották mind a hárman:
    - Hogy a csudába nem jutott ez az eszünkbe?!
    Sündisznócska elvette az almát, és négy egyforma részre vágta. Egy darabot a Nyúlnak kínált. - Tessék, ez a tiéd, Nyúl, mert te láttad meg elsőnek.
    A másodikat a Varjúnak adta.
    - Ez a tiéd, mert te tépted le.
    A harmadik darabot ő nyelte le.
    - Ez az enyém, mert én kaptam el az almát.
    A negyedik darabkát pedig a Medve mancsába nyomta.
    - Ez a tiéd, Medve.
    - Ugyan, miért ő - ámuldozott a Medve.
    - Azért, mert te békítettél össze és vezettél a helyes útra bennünket!
    És mindannyian megették a részüket az almából, és mindenki elégedett volt, mert a Medve igazságosan döntött, senkit sem bántott meg.




    Csukás István:
     
    Sün Balázs

    Erdőszélen, erdőszéli
    tölgy tövében volt egy ház.
    Abban lakott hét süntestvér:

    Sün Aladár,
    Sün Piroska,
    Sün Adorján,
    Sün Dorottya,
    Sün Demeter,
    Sün Tihamér
    s a legkisebb:
    Sün Balázs.

    Hogyha jól bevacsoráztak
    Szűk lett nékik az a ház,
    S előfordult ilyenkor,
    Hogy kívül rekedt Sün Balázs.

    Furakodott, nyomakodott
    Morgott, perelt dühöngve
    Semmit se ért, mit tehetett,
    Lefeküdt a küszöbre

    Telt az idő, múlt az idő
    Éjre éj és napra nap
    Egyre többször fordult elő,
    hogy a házból a legkisebb kimaradt.

    „Ebből elég! Torkig vagyok!”
    kiáltott fel Sün Balázs
    „Sokan vagyunk,
    s kicsi nékünk ez a ház”.

    „Éppen ezért én elmegyek
    Szerbusz néktek hat testvér
    Sün Aladár,
    Sün Piroska,
    Sün Adorján,
    Sün Dorottya,
    Demeter és Tihamér!”

    Miután így elbúcsúzott
    Fogta magát, elindult
    Lába nyomán
    Porzott a vén gyalogút.

    Így baktatott, így poroszkált
    Szomszéd tölgyig meg sem állt
    Ottan aztán sürgött, forgott,
    Árkot ásott, falat emelt,
    Tetőt ácsolt, ajtót szegelt,
    És mire a nap leszállt,
    Épített egy kalyibát.

    „Így ni! – mondta – most már végre kényelmesen alhatok!
    Nem tolnak ki
    a küszöbre a nagyok!”

    Falevélből ágyat vetett
    Kényelmeset,
    belé feküdt s hortyogott
    hogy csörögtek
    s remegtek az ablakok.

    Éjféltájban vihar támadt
    Hajlítgatta a vén fákat
    Fújt a szél nagy zajjal ám
    S arra ébredt, hogy zörögnek
    A kalyiba ajtaján.

    „Ki az? – szólt ki fogvacogva -
    Ki kopogtat éjnek idején?”
    „Mi vagyunk az – szóltak kintről
    Mi vagyunk a hat testvér
    Sün Aladár,
    Sün Piroska,
    Sün Adorján,
    Sün Dorottya,
    Demeter és Tihamér!”

    „Elvitte a szél a házunk,
    engedjél be,
    ázunk-fázunk idekinn,
    csurom víz a kabát rajtunk
    és az ing!”

    „Jól van, jól van
    - szólt Sün Balázs –
    Jövök már”
    S fordult a kulcs, nyílt a zár.

    Betódultak mind a hatan
    Tele lett a kalyiba
    Kérdezte is Sün Tihamér:
    „Mondd csak testvér,
    nincs csak ez az egy szoba?”
    Lefeküdtek, elaludtak
    S arra ébredt Sün Balázs:
    Újra kicsi lett a ház!
    Mert az éjjel ide-oda lökődve
    Kiszorult a küszöbre.
    „Ejnye! – mondta fejvakarva –
    Mit tehetnék? Megnövök!
    S akkor talán nem lesz ágyam,
    Nem lesz párnám a küszöb!”



    Szutyejev:

    A három kiscica


    Három kiscica, egy fekete, egy szürke meg egy fehér, meglátott egy egeret, és - uccu neki! - utána futottak. A kisegér beugrott a lisztesládába. A kisicicák - hopplá! - utána. A kisegér elszaladt. A ládából pedig három fehér cica mászott ki. A három fehér kiscica meglátott az udvaron egy békát, és- uccu neki! - utána futottak. A béka beugrott egy ócska kályhacsőbe. A kiscicák - hopplá! - utána. A béka szépen tovaugrándozott, és a kályhacsőből előbukkant három fekete kiscica. A három fekete kiscica meglátott a tóban egy halacskát, és -uccu neki! - utána ugrottak. A halacska elúszott, és a tóból kimászott három csuromvizes kiscica. És a három vizes kiscica elindult hazafelé. Útközben szépen megszáradtak, és olyanok lettek, mint voltak: egy fekete, egy szürke és egy fehér kiscica.




    A kesztyű (ukrán népmese)

    Ment, mendegélt az öregapó az erdőben, mögötte szaladgált a kutyája. Ment, mendegélt, s útközben elveszett a kesztyűje.

    Arra szaladt az egér, belemászott a kesztyűbe és azt mondta:

    - Itt fogok lakni.

    Kis idő múlva arra ugrált a béka. Megkérdezte:

    - Ki lakik a kesztyűben?

    - Az apróka egérke. Hát te ki vagy?

    - Az ugribugri béka. Engedj be engem is!

    - Gyere be!

    Most már kettesben voltak. Arra futott a nyúl. Odaszaladt a kesztyűhöz és megkérdezte:

    - Ki lakik a kesztyűben?

    - Az apróka egérke és az ugribugri béka. Hát te ki vagy?

    - A lótifuti nyuszi. Engedjetek be engem is!

    - Gyere be!

    Most már hárman voltak. Arra járt a róka.

    - Ki lakik a kesztyűben?

    - Az apróka egérke, az ugribugri béka és a lótifuti nyuszi. Hát te ki vagy?

    - A róka húgocska. Engedjetek be engem is!

    - Gyere be!

    Így már négyen laktak ott bent. Arra loholt a farkas, ő is odalépett a kesztyűhöz és megkérdezte:

    - Ki lakik a kesztyűben?

    - Az apróka egérke, az ugribugri béka, a lótifuti nyuszi és róka húgocska. Hát te ki vagy?

    - A szürke bundás farkas. Engedjetek be engem is!

    - Gyere hát!

    A farkas is bemászott. Már öten kuporogtak ott benn. Honnan, honnan se odadöcög a vadkan.

    - Hröf-hröf-hröf. Ki lakik a kesztyűben?

    - Az apróka egérke, az ugribugri béka, a lótifuti nyuszi, a róka húgocska és a szürke bundás farkas. Hát te ki vagy?

    - Vadkan az agyaras. Engedjetek be engem is!

    Hát ez már tényleg szörnyű, hogy mindenki a kesztyűbe igyekszik!

    - Nem férsz már be!

    - Valahogy csak beférek. Eresszetek be!

    - Jól van, no, mit csináljunk veled? Bújj be hát!

    Be is bújt az agyaras. Már hatan voltak, de olyan szűken, hogy azt el sem tudjátok képzelni!

    Egyszerre csak ropogni kezdenek az ágak. A medve mászott elő, odacammogott a kesztyűhöz és beledörmögött:

    -Ki lakik a kesztyűben?

    - Az apróka egérke, az ugribugri béka, a lótifuti nyuszi, a róka húgocska, a szürke bundás farkas és vadkan az agyaras. Hát te ki vagy?

    - Brumm, brumm. De sokan vagytok! Én vagyok a medve bátyó. Engedjetek be!

    - Hogy is engednénk be? Így is szűk ez a hely.

    - No de mégis!

    - Hát ha elférsz a sarokban, gyere!

    Bebújt a medve is. Heten voltak, de olyan szorosan, hogy a kesztyű már szakadozni kezdett.

    Ezalatt az öregapó észrevette, hogy nincs meg a kesztyűje. Visszafordult, hogy megkeresse. A kutya előreszaladt. Szaladt, szaladt, hát látja, ott fekszik a kesztyű és mocorog. Rázendített a kutya:

    - Vau! Vau! Vau!

    Az állatok megijedtek, szétfutottak, ki merre látott.

    Az öregapó odaért és felvette a kesztyűjét.




    A kóró és a kis madár

    Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kis madár. Ez a kis madár egyszer nagyon megunta magát, rászállt egy kóróra.

    - Kis kóró, ringass engemet!

    - Nem ringatom biz én senki kis madarát!

    A kis madár megharagudott, elrepült onnan. Amint ment, mendegélt, talált egy kecskét.

    - Kecske, rágd el a kórót!

    Kecske nem ment kórót- rágni, a kóró mégse ringatta a kis madarat. Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy farkast.

    - Farkas, edd meg a kecskét!

    Farkas nem ment kecskét-enni, kecske nem ment kórót -rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

    Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy falut.

    - Falu, kergesd el a farkast!

    Falu nem ment farkast-kergetni, farkas nem ment kecskét-enni, kecske nem ment kórót-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

    Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy tüzet.

    - Tűz, égesd meg a falut!

    Tűz nem ment falut-égetni, falu nem ment farkast-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kórót-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

    Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy vizet.

    - Víz, oltsd el a tüzet!

    Víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falut-égetni, falu nem ment farkast-kergetni, farkas nem ment kecskét-enni, kecske nem ment kórót-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

    Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy bikát.

    - Bika, idd fel a vizet!

    Bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falut-égetni, falu nem ment farkast-kergetni, farkas nem ment kecskét-enni, kecske nem ment kórót-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

    Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy furkót.

    - Furkó, üsd agyon a bikát!

    Furkó nem ment bikát-ütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falut-égetni, falu nem ment farkast-kergetni, farkas nem ment kecskét-enni, kecske nem ment kórót-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

    Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy férget.

    - Féreg, fúrd ki a furkót!

    Féreg nem ment furkót fúrni, furkó nem ment bikát-ütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falut-égetni, falu nem ment farkast-kergetni, farkas nem ment kecskét-enni, kecske nem ment kórót-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

    Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy kakast.

    - Kakas, kapd fel a férget!

    Szalad a kakas, kapja a férget; szalad a féreg, fúrja a furkót; szalad a furkó, üti a bikát; szalad a bika, issza a vizet; szalad a víz, oltja a tüzet; szalad a tűz, égeti a falut; szalad a falu, kergeti a farkast; szalad a farkas, eszi a kecskét; szalad a kecske, rágja a kórót; a kóró bezzeg ringatta a kis madarat.

    Ha még akkor se ringatta volna, az én mesém is tovább tartott volna.




    AZ ARANYLÚD

    Volt egyszer egy ember, s annak három fia. A három közül a legkisebbiket Tökfilkónak hívták. Ahol érték, megtréfálták; ha tehették, csúfot ûztek belõle; neki volt a legrosszabb sora, szegénynek.

    Egyszer a legidõsebb testvér fát vágni ment az erdõre. Mielõtt elindult, anyja adott neki egy szép kalácsot meg egy flaskó bort, hogy legyen mit ennie-innia, ha megéheznék, megszomjaznék. Ahogy a fiú beért az erdõbe, szembejött vele egy õsz öregemberke, jó napot köszönt, s azt mondta:

    - Adj egy darabkát a kalácsodból meg egy kortyot a borodból! Nagyon éhes, nagyon szomjas vagyok!

    De a fiú nagy bölcsen azt felelte:

    - Ha neked adom a kalácsomat meg a boromat, mi marad nekem? Szedd a lábad, eredj a dolgodra!

    Azzal otthagyta az emberkét, s ment a maga útján. Kiért az irtáshoz, nekilátott a munkának, nagyokat vágott a fa tövére, hanem egyszer csak elvétette a csapást, beleszaladt a fejsze a karjába, haza kellett mennie, hogy bekötözzék. És ez mind az õsz öregemberke miatt történt.

    Most aztán a középsõ fiú indult az erdõre. Anyja annak is adott egy kalácsot meg egy üveg bort. Az emberke vele is szembejött, õt is megszólította, tõle is kért egy falat kalácsot meg egy korty bort. De a középsõ fiú is azt mondta nagy bölcsen:

    - Amit neked adnék, azzal magamnak volna kevesebbem; szedd a lábad, eredj a dolgodra!

    Azzal otthagyta az emberkét, s ment a maga útján.

    A büntetés õt is utolérte: alig sújtott egyet-kettõt a fa tövére, félreszaladt a fejsze, bele a lábába, úgy kellett hazavinni.

    Harmadnap elõállt Tökfilkó.

    - Édesapám - mondta -, engedj ki egyszer az erdõre fát vágni!

    - Hogy mehetnél, mikor a két bátyád is rosszul járt, te meg még csak nem is értesz hozzá!

    De Tökfilkó olyan állhatatosan kérte, addig rimánkodott, míg végül az apja azt mondta:

    - Hát csak eredj! Majd tanulsz a saját károdon!

    Anyja hamuban sült lepényt adott neki és hozzá egy üveg árpasört. A fiú útnak indult, beért az erdõbe, találkozott az õsz öregemberkével. Az ráköszönt és megszólította:

    - Adj egy darabot a tésztádból meg egy kortyot a flaskódból, megéheztem, megszomjaztam!

    - Nincs egyebem, csak hamuban sült lepényem meg keserû árpasöröm; ha azzal beéred, üljünk le, lássunk neki.

    Letelepedtek. Tökfilkó leakasztotta a tarisznyáját, hogy elõszedje a hamuban sült lepényt: hát finom tejeskalácsot talált benne a keserû árpasör helyett pedig zamatos bort. Jót ettek-ittak; akkor az emberke azt mondta:

    - Mert jó szíved van, és szívesen megosztod a magadét mással, szerencséssé teszlek. Ott áll egy öreg fa, azt vágd ki, lelsz majd valamit a gyökerei közt.

    Azzal az emberke eltûnt.

    Tökfilkó nekiállt; beékelte az öreg fát, s kidöntötte. Hát egy lúd ült a övében színaranyból volt a tolla. Kiszedte a ludat a gyökerek közül, és magával vitte. Betért egy fogadóba, ott akart meghálni:

    A fogadósnak volt három lánya, kíváncsian nézték a ludat, miféle csodamadár ez. Szívesen téptek volna egy-két aranytollat a szárnyából. "Majd csak adódik rá alkalom; hogy kirántsak egyet" - gondolta a legnagyobbik, s amikor Tökfilkó kiment a szobából, odakapott a lúd szárnyához, de ujja-keze azon nyomban hozzáragadt. Jött nemsokára a középsõ lány, annak sem volt más szándéka, mint hogy egy aranytollat kerítsen magának, de ahogy véletlenül a nénjéhez ért, hozzáragadt a keze.

    Jött végül a harmadik lány is, s az se másért.

    - Ne gyere ide - kiáltotta a másik kettõ -, az ég áldjon meg, ide ne gyere!

    De az nem értette, miért ne mehetne oda.

    - Ha ti ott vagytok, én is ott lehetek - mondta, azzal megfogta a nénje karját, s odébb akarta húzni, hogy õ is odaférjen az aranylúdhoz; azt hitte javában kopasztják már, s a végén neki nem marad semmi a tollából. Hanem amint a testvéréhez ért, többé el sem tudott válni tõle; hozzáragadt a keze neki is.

    Így aztán ott éjszakáztak a lúd mellett mind a hárman.

    Másnap reggel Tökfilkó a hóna alá vette a ludat, és továbbállt; ügyet se vetett a lúdhoz ragadt három lányra. Azok meg szép libasorban szaladtak utána, s hol jobbra tartottak, hol balra fordultak, ahogy a fiúnak éppen kedve hozta. Kint a mezõn szembejött velük a pap; meglátta a menetet, s rákiáltott a lányokra:

    - Nem röstellitek magatokat, szégyentelen fehérnép! Illik ez, ország-világ elõtt így szaladni a legény után?

    Megfogta a legkisebbiket, és vissza akarta ráncigálni, de nyomban hozzáragadt a keze, szaladhatott most már õ is utánuk.

    Ahogy így mentek, találkoztak a sekrestyéssel. Annak az álla is leesett, mikor meglátta a papot a három lány nyomában.

    - Hej, tisztelendõ úr, hová olyan sebesen? - kiáltott rá. - Talán csak nem felejtette el, hogy ma még egy keresztelõnk is van?

    Odaszaladt, megrántotta a kabátja ujját, és menten hozzáragadt. Most aztán már öten loholtak a lúd után, libasorban. Jön szembe két paraszt, kapával a vállán; nosza, kiabálni kezd nekik a pap, szabadítsák meg õt is meg a sekrestyést is. Hanem azok, ahogy a sekrestyéshez értek, rajta ragadtak mind a ketten. Így hát heten lettek, elöl Tökfilkó az aranylúddal, õk meg utána.

    Csakhamar egy városba jutottak. Ott a királynak volt egy lánya, de az olyan rettenetesen szomorú volt, hogy még soha senki nem látta nevetni. Törvénybe is hozta a király, hogy aki a lányát megnevetteti, azon nyomban megkapja feleségül.

    Meghallotta ezt Tökfilkó, és ment egyenest a királylány elé az aranylúddal meg a kíséretével. Az meg, ahogy meglátta, hogyan üget a hét ember egymás után, úgy, de úgy elkezdett kacagni, hogy, még a könnye is kicsordult. Erre Tökfilkó feleségül kérte, de a királynak nem tetszett a vejeura formája, mindenféle kifogást tett, s végül azt kötötte ki föltételnek, kerítsen neki Tökfilkó olyan embert, aki az egész királyi pincét egymaga kiissza.

    Tökfilkónak eszébe jutott az õsz öregemberke, hátha az segíthet rajta. Kiment az erdõbe, egyenest oda, ahol a fát kivágta. Ott ült egy ember, s igen elkámpicsorodott képet vágott. Tökfilkó faggatni kezdte, árulná el, mi nyomja úgy a szívét.

    - Rettenetes szomjúság kínoz - felelte az -, és sehogyan sem tudom csillapítani. A hideg vizet nem állom; megittam ugyan az elõbb egy hordó bort, de hát mi az? Egy esõcsepp egy egész tûztengernek!

    - No, ha csak ez a bajod, könnyen segíthetek rajtad - mondta a fiú -, gyere velem, annyit vedelhetsz, amennyit csak akarsz.

    Azzal bevitte a király pincéjébe. Ott az ember nekifeküdt a hordóknak, kiszítta egyiket a másik után, ivott, ivott, majd beleszakadt. Még be sem esteledett, s egy csöpp nem sok, annyi bor sem maradt a pincében.

    A fiú újra elõállt, és követelte a királylányt. A király váltig bosszankodott, hogy egy ilyen senkiházi legény, egy ilyen tökfilkó kösse be a lánya fejét; megint kitalált egy feltételt: kerítsen elõbb a fiú olyan embert, aki egy egész kenyérhegyet föl tud falni.

    -A fiú nem sokat töprengett, ment egyenesen az erdõbe. A régi helyen megint ott talált egy embert: épp egy nagyot húzott a hasán a szíjon, s azt mondta nagy keservesen:

    - Most ettem meg egy kemence kenyeret, de hát mi az akkora éhséghez, amekkora engem kínoz? Csak úgy kong a hasam az ürességtõl, össze kell szíjaznom, ha nem akarok éhen veszni.

    Tökfilkó megörült neki, azt mondta:

    - Sebaj! Gyere velem, majd én jóllakatlak!

    Bevezette a királyi udvarba. Összehordatott minden lisztet az országban, s abból akkora kenyeret süttetett, mint egy magas hegy. Az erdei ember meg nekilátott, enni kezdte, s egy nap alatt fölfalta az egész hegyet.

    Tökfilkó harmadszor is elõállt, és követelte a feleségét. De a király megint csak kibúvót keresett, s azt kívánta, elõbb hozzon neki egy hajót, amelyik szárazon is, vízen is tud menni.

    - Ha azzal idevitorlázol, tüstént megkapod a lányomat!

    Tökfilkó sietett az erdõbe. Ott találta az õsz öregemberkét, akivel egykor megosztotta az étkét. Azt mondta a kis ember:

    - Ittam érted, ettem érted, megkapod a hajót is, mindezt azért, amiért jó szívvel voltál hozzám.

    Azzal adott neki egy hajót, amelyik szárazon is, vízen is jár. Ahogy azt a király meglátta, nem teketóriázott többet, ki kellett adnia a lányát. Megülték a lakodalmat, s a király halála után Tökfilkó örökölte mind az egész országot Boldogan él még ma is a feleségével, ha ugyan meg nem halt azóta.




    PIROSKA ÉS A FARKAS

    Volt egyszer egy kedves, aranyos kislány; aki csak ismerte, mindenki kedvelte, de legjobban mégis a nagymamája szerette: a világ minden kincsét neki adta volna. Egyszer vett neki egy piros bársonysapkát. A kislánynak annyira tetszett a sapka, hogy mindig csak ezt hordta; el is nevezték róla Piroskának.

    Piroskáék bent laktak a faluban, nagymama pedig kint az erdőben, egy takaros kis házban.

    Egy szép napon azt mondja Piroskának az édesanyja:

    - Gyere csak, kislányom! Itt van egy kalács meg egy üveg bor, vidd el a nagymamának. Beteg is, gyönge is szegényke, jól fog esni neki. Indulj szaporán, mielőtt beáll a hőség. Aztán szépen, rendesen menj, ne szaladgálj le az útról, mert elesel, és összetörik az üveg, kifolyik a bor, és akkor mit iszik a nagymama! Ha pedig odaérsz, ne bámészkodj összevissza a szobában; az legyen az első dolgod, hogy illedelmesen jó reggelt kívánj.

    - Bízzad csak rám, édesanyám, minden úgy lesz, ahogy mondod - felelte Piroska az intelemre, azzal karjára vette a kosárkát, és útnak indult. Átvágott a mezőn, beért az erdőbe; hát ki jön szembe vele? Nem más, mint a farkas.

    - Jó napot, Piroska! - köszönt rá a kislányra.

    Az meg mosolyogva, jó szívvel felelte:

    - Neked is, kedves farkas! - Nem tudta még, milyen alattomos, gonosz állattal van dolga.

    - Hová ilyen korán, lelkecském? - szívélyeskedett tovább a farkas.

    - Nagymamához.

    - Aztán mit viszel a kosaradban?

    - Bort meg kalácsot. Tegnap sütöttük; szegény jó nagymama gyönge is, beteg is, jót fog tenni neki, legalább egy kicsit erőre kap tőle.

    - És hol lakik a nagymama, Piroska?

    - Itt az erdőben, a három tölgyfa alatt. Biztosan ismered a házát, mogyorósövény van körülötte.

    - Persze, persze, most már emlékszem rá; talán negyedóra járásra van innét.

    "Ez a zsenge fiatalka jobb falat ám, mint az öreg! - gondolta magában a farkas, és a szeme sarkából végigmustrálta a kislányt. - De vigyázat! Lássunk furfangosan a dologhoz, hogy mind a kettőt megkaphassuk. Mert akármilyen öreg csont, azért a nagymama is elkel a bendőmbe!"

    Egy darabig együtt mentek, aztán a farkas egyszerre csak felkiáltott:

    - Nézd csak, Piroska, mennyi szép virág virít körülöttünk! Én a helyedben bizony szednék egy szép csokrot a nagymamámnak!

    Piroska szétnézett: valóban, a fák alja tele volt szebbnél szebb erdei virággal, a lombok közt meg úgy csicseregtek a madarak, hogy öröm volt hallgatni.

    "Igaza van ennek a farkasnak - gondolta a lányka -, nem is hittem volna róla, hogy ilyen figyelmes jószág! Korán van még, nem kell sietnem; nagymama biztosan örülni fog a virágnak."

    Azzal letért az útról, és tépegetni kezdte a sok tarka virágot, egyik szálat a másik után, előbb csak az út mentén, aztán egyre beljebb; mert valahányszor egyet leszakított, mindig úgy találta, hogy odább az a másik még sokkal szebb. Odafutott, azt is leszedte, és így mind mélyebbre és mélyebbre került az erdőben.

    A farkas megvárta, míg a lányka eltűnik a bozótban, akkor aztán szaladt egyenest a nagymama házához, és bekopogtatott.

    - Ki az? - kérdezte a nagymama az ágyból.

    - Én vagyok, Piroska - felelte a farkas olyan vékony hangon, amilyet csak ki tudott szorítani magából. - Nyisd ki az ajtót, hoztam neked friss kalácsot, finom bort!

    - Nincs kulcsra zárva - mondta az öregasszony -, csak a kilincset kell lenyomnod. Nagyon gyönge vagyok, nem tudok fölkelni.

    A farkasnak se kellett kétszer mondani: benyitott, odarohant az ágyhoz, és se szó, se beszéd, bekapta a nagymamát.

    - Ezzel hát megvolnánk - mondta elégedetten -, lássuk a következő fogást.

    Ott volt a széken a nagymama ruhája, főkötője szép rendben ahogyan az este letette. A farkas magára kapta a szoknyát, belebújt a réklibe, föltette a főkötőt, befeküdt az ágyba, és behúzta az ágyfüggönyt. Jól magára húzta a paplant, egészen az orráig, hogy minél kevesebb lássék ki belőle, és elkezdett halkan nyögdécselni, mint aki nagybeteg.

    Piroska meg azalatt csak szaladt virágtól virágig, hallgatta a madárszót, figyelte a lepkék táncát, és csak akkor jutott eszébe a nagymama, mikor már olyan nagy volt a bokrétája, hogy alig fért a kezébe. Nosza, útnak eredt, szaporázta a lépést, míg a három tölgyfa alatt föl nem tűnt a mogyorósövényes kis ház.

    - Nagymama! - kiáltotta már messziről. - Nagymama! Én vagyok itt, Piroska!

    Egy kicsit furcsállotta ugyan, hogy a ház ajtaja tárva-nyitva; de aztán azt gondolta: "Szegény nagyanyó biztosan nagyon várt már; nyitva hagyta az ajtót, hogy meghallja, ha jövök." Belépett a szobába, de valahogy odabent is olyan furcsa volt, hideg-e, meleg-e, maga s tudta, csak egészen beleborzongott. És hogy a félelmét elűzze, nagyot kiáltott:

    - Jó reggelt kívánok, nagyanyókám!

    Nem felelt senki. Hanem az ágy felől mintha elhaló nyögdécselést hallott volna.

    - Nagymama, mi bajod? - kiáltotta ijedten Piroska, és elrántotta a függönyt.

    Szegény öreg nagyanyó ott feküdt az ágyban nyakig betakarva, és olyan, de olyan furcsa volt!

    - Ej, nagymama, de nagy a füled! - csapta össze Piroska a kezét.

    - Hogy jobban halljalak! - hangzott a felelet, de az is olyan különösen, olyan reszelősen, hogy a kislány rá sem ismert.

    - Ej, nagymama, de nagy a szemed!

    - Hogy jobban lássalak!

    - Ej, nagymama, de nagy lett a kezed!

    - Hogy jobban megfoghassalak!

    - Ej, nagymama, de szörnyű nagy a szád!

    - Hogy jobban bekaphassalak!

    Alighogy kimondta, egy ugrással kint termett a farkas az ágyból, és bekapta szegény kis Piroskát. Aztán, mint aki dolgát jól végezte, visszafeküdt és elaludt. Álmában olyan horkolást csapott, hogy csak úgy rezegtek tőle a kis ház ablakai.

    A vadásznak éppen arra vitt az útja. Ahogy meghallotta a nagy fűrészelést, csodálkozva állt meg. "Ejnye, hogy horkol ez az öregasszony - gondolta. - Csak nincs valami baja?"

    Bement a szobába, odalépett az ágyhoz; hát látja, hogy a farkas fekszik benne!

    - Megvagy, vén gonosztevő! - kiáltotta. - Mennyit kerestelek!

    Kapta a puskáját, le akarta puffantani. Már-már elhúzta a ravaszt, de akkor eszébe jutott: hátha a farkas megette a nagymamát! Nem lőtt rá, hanem előkereste a fiókból az ollót, fölvágta a vén ragadozó hasát, és kiszabadította Piroskát is meg a nagymamát is. Szegény öreg alig pihegett már; Piroska meg, ahogy kikerült a napvilágra, felsóhajtott:

    - Jaj, de féltem! Olyan sötét volt a farkas gyomrában!

    Köveket hoztak, megtömték velük a farkas hasát, aztán a vadász összevarrta a bőrét. Az ordas nemsokára fölébredt. Odébb akart állni, de ahogy kiugrott az ágyból, a nehéz kövek lehúzták a földre: lerogyott, elterült, és kiadta a páráját.

    Akkor az erdész megnyúzta a vadállatot, és hazavitte a bundáját. Nagymama megette a kalácsot, megitta a bort, és új erőre kapott tőle. Piroska pedig megfogadta:

    - Soha többé nem térek le az útról, és nem szaladgálok be az erdőbe, ha egyszer édesanyám megtiltotta.

    És ezzel vége is volna a mesének, ha folytatása nem volna. Mert - így beszélik - Piroska egyszer, nem sokkal ezután, ismét kalácsot vitt az erdőbe a nagymamának, és útközben találkozott egy másik farkassal. Alattomos, komisz jószág volt az is, szerette volna mindenáron letéríteni a kislányt az útról. De beszélhetett, amit akart! Akármilyen mézes-mázosan szólítgatta is, Piroska most már okosabb volt, ügyet sem vetett rá, sietett egyenesen a nagymamához.

    Letette a kosárkát az asztalra, aztán nyomban mesélni kezdte, mi történt.

    - Képzeld, nagymama, megint találkoztam egy farkassal! Tisztességgel köszönt, nyájasan szólt hozzám, de a szeme semmi jót nem ígért. Ha nem nyílt úton történik a dolog, biztosan bekapott volna!

    - Akkor jó lesz bereteszelni az ajtót, nehogy ránk törjön! - mondta a nagymama.

    Csakhamar kopogtatott is a farkas.

    - Nyiss ajtót, nagyanyó, én vagyok itt, a kis unokád, friss kalácsot, finom bort hoztam!

    Hanem azok odabent egy mukkot sem szóltak. A farkas egy ideig kapargatta, feszegette az ajtót, de hiába: a retesz jól tartott. Bosszúsan odébb ment hát, aztán megint visszajött, bekémlelt az ablakon, kódorgott a ház körül, végül pedig fölkapaszkodott a háztetőre, hogy majd ott kivárja, míg Piroska este hazaindul; akkor - gondolta - majd utána lopakodik a sötét erdőben, és fölfalja.

    De a nagymama kitalálta a szándékát, és túljárt az eszén. Azt mondta Piroskának:

    - Fogd a vödröt, kislányom, hurkát főztem tegnap, mit álljon itt a leve, hordd ki a házból, öntsd oda az eresz alá, abba a nagy kőteknőbe!

    Piroska nekiállt, hordta a hurkalevet, egyik vödörrel a másik után, míg tele nem lett vele az öblös kőteknő.

    Odafent a háztetőn a farkas orrát csakhamar megcsapta a hurkaszag. Ettől egyszerre nagyon nyugtalan lett, nyújtogatta a nyakát, szimatolt, topogott, csiklandozta az ínyét a finom illat. Addig izgett-mozgott, míg egyszercsak megcsúszott; elvesztette az egyensúlyát, legurult a tetőről, belepottyant a teknőbe, és megfulladt a hurkalében.

    Meg is érdemelte!




    A róka és a libák

    Csavargásai közben a róka egyszer egy szép zöld mezőre ért. A mezőn egy csapat kövér liba legelt.

    "Ez igen! – gondolta a róka. – Olyan ez, mintha vendégségbe hívtak volna. S olyan szépen együtt vannak ezek a libák, mintha egyenesen nekem tálalták volna föl őket. Egyebet sem kell tennem, mint asztalhoz ülnöm, és sorjában elfogyasztanom őket."

    Azzal elindult a libák felé: azok meg, ahogy észrevették, rettenetesen megrémültek, ijedtükben össze¬bújtak, s elkezdtek siránkozni és az életükért könyörögni.

    – Hogyisne! – mondta a róka. – Majd éppen most fogom elszalasztani a kedvező alkalmat! Nincs irgalom, meg kell halnotok!

    A libák még sipogtak, jajgattak egy ideig, a róka meg csak vigyorgott, és a fogát mutogatta.

    Volt a libák között egy öreg, tapasztalt lúd, az végre összeszedte magát, egy kicsit előrelépett, és így szólt a rókához:

    – Hát ha egyszer meg kell halni, hát meg kell halni, ez ellen mit sem lehet tenni. Nem is kérünk tőled egyebet, csak azt, hogy teljesítsd utolsó kívánságunkat.

    – Arról lehet beszélni – mondta kegyesen a róka. – Halljuk, mi az utolsó kívánságotok.

    – Semmi egyéb, mint hogy életünk végén mindegyikünk még egyszer elénekelhesse a kedves nótáját.

    A róka gyanakvó képet vágott: de az öreg lúd sietve megnyugtatta:

    – Nehogy azt hidd, hogy valami cselt forgatunk a fejünkben. Szó sincs róla! De magad is tudhatod, hogy aki énekszóval könnyített a szívén, kevésbé érzi a halál keserűségét. Nézd csak, szépen felsorakozunk itt előtted, egyik a másik után, libasorban. Kezdi az éneket az első: ahogy befejezte, folytatja a másik: s amelyik befejezte, azt te nyomban megeszed. Így kettős örömben lesz részed: énekszó mellett falatozhatol.

    A róka ráállt a dologra: különösen az tetszett neki: hogy énekszó mellett lakmározhatik. A libák nagy búsan fölsorakoztak, aztán a legelső a falu felé fordulva elkezdett keservesen gágogni:

    – Gá-gá-gá-gá-gá...

    A róka alig várta, hogy vége legyen az éneknek: de a liba csak nem hagyta abba. Aki mögötte állt a sorban, elunhatta a várakozást, mert ő is rákezdte:

    – Gá-gá-gá-gá-gá...

    Aztán a harmadik, aztán a negyedik: és már gágogott mind az egész csapat, de olyan harsányan, hogy zengett belé a környék.

    A róka már éppen közbe akart szólni, hogy elég a hangversenyből, és kezdődhet a lakoma: de mielőtt megszólalt volna, észrevette, hogy a nagy libalármára szaladnak ám a falu felől, s nem üres kézzel, hanem söprűkkel, dorongokkal, husángokkal.

    El is ment a kedve nyomban a lakomától, és nagy sietve otthagyta a gágogó libákat.

    A Grimm testvérek meséjét átdolgozta: Rónay György


    Szóló Szőlő, Mosolygó Alma, Csengő Barack

    Volt egyszer egy király s annak három szép leánya. Ez a király egyszer, mikor a vásárra ment, megkérdezte a leányaitól: na, leányok, mit hozzak nektek a vásárról?

    Azt mondta a legidõsebb:

    - Hozzon nekem, édesapám, aranyruhát.

    Azt mondta a középsõ:

    - Nekem pedig ezüstruhát.

    - Hát neked mit hozzak? - kérdezte a legkisebbiket.

    - Nekem, édesapám - felelte a legkisebb királykisasszony -, szóló szõlõt, mosolygó almát és csengõ barackot.

    - Hm - csóválgatta fejét a király -, még ezt sem hallottam, de ha van ilyen a világon, majd hozok én neked, leányom.

    Elment a király a vásárra, s vett is mindjárt aranyruhát a legidõsebb leányának, ezüstöt a középsõnek, de szóló szõlõt, mosolygó almát s csengõ barackot nem talált, pedig végigjárt minden boltot.

    Búsult a király, hogy éppen a legkedvesebb leányának nem teljesítheti a kívánságát. "No - gondolta magában -, csak érjek haza, kihirdettetem az országban, hogy akinek van szóló szõlõje, mosolygó almája, csengõ barackja, csak hozza az udvaromba, annyi aranyat adok érte, hogy holtig úr lesz abból."

    Ahogy ezt éppen így elgondolá, nagyot zökken a hintaja, s úgy megragad a sárban, hogy a paripák meg sem tudtak mozdulni. Eleget rityegtetett, pattogtatott a kocsis, de a paripák úgy állottak egy helyben, mintha odacövekelték volna.

    Mérgelõdött a király, de nagyon. Hogy is ne mérgelõdött volna, mikor a paripái máskor kis híja volt, hogy lerúgják a csillagot az égbõl, s most ezt a könnyû hintót sem tudták megmozdítani. Nosza, emberekért küldött a faluba, s szaladt is a falu népe lovastul, ökröstül, kutyástul, macskástul annak a hírére, hogy elakadt a király hintaja.

    De bizony hiába csõdült össze a falu, meg sem tudták mozdítani a hintót.

    Egyszerre csak, amint ott kínlódnának, odasompolyodik egy disznó, s mondja a királynak:

    - Röf, röf, röf, felséges királyom, add nekem a legkisebbik leányodat, s egyszeribe kiszabadítlak lovastul, hintóstul, mindenestül.

    Szeme-szája elállt a királynak a nagy álmélkodástól: hát ez aztán mi az isten csodája!

    De mit gondolt, mit nem, azt mondta a disznónak:

    - Jól van, hadd lám, mit tudsz. Itt a kezem, nem disznóláb, ha kiszabadítasz; neked adom a legkisebbik leányomat.

    A disznónak sem kellett több, az orrát bedugta a kerékfentõk közé, egyet lódított a keréken, s azzal hopp! csak úgy röpült ki a kocsi a sárból, nekiiramodtak a paripák, s egy pillantásra hazaröpítették a királyt.

    Ahogy hazaért, elõszedte az aranyruhát, ezüstruhát, s átaladta a két idõsebb leányának. A legkisebbik leánynak azt mondta nagy búsan:

    - Látod, látod, leányom, mért nem kívántál te is ruhát, mert szóló szõlõt, mosolygó almát s csengõ barackot nem találtam az egész vásárban.

    De még jó kereken ki sem mondhatta ezt, hallja, hogy jön a disznó nagy röfögéssel. Kinéz az ablakon nagy ijedten, s hát látja, hogy az csakugyan az a disznó, amelyiknek a legkisebbik leányát ígérte. S a beste állatja még taligát is hozott magával, bizonyosan abban akarja elvinni az õ legkedvesebb leányát.

    Az ám, fel is röfögött az ablakba mindjárt:

    - Röf, röf, röf, felséges királyom, eljöttem a leányodért. Röf, röf, röf, küldd le, hadd viszem a taligámon.

    "Megállj - gondolta magában a király -, majd küldök én neked leányt."

    Nagy hirtelen felöltöztettek egy parasztleányt szép aranyos ruhába, s leküldték a disznóhoz. De hiszen nem volt ez olyan feje lágyára esett disznó!

    Felröfög a királynak:

    - Röf, röf, röf, felséges királyom, ez nem a te leányod.

    Hej, még csak most bánta meg igazán a király, hogy olyan nagy bolondot csinált, s még kezet is adott egy koszos disznónak.

    Hát még a kicsi királykisasszony! Úgy sírt, úgy jajgatott, hogy zengett belé a palota, s azt mondta, inkább szörnyû halált hal, semhogy disznónak legyen a felesége.

    De hiába sírt, hiába jajgatott, a földhöz is hiába vágta magát, a király azt mondta keserves könnyhullatások közt:

    - Már hiába, édes leányom, neki ígértelek, menned kell.

    Hanem közben megint gondolt egyet a király, felöltöztette a leányát rongyos, piszkos ruhába, s úgy küldötte le. Hátha így majd nem tetszik a disznónak.

    No hiszen, ezt ugyan rosszul gondolta!

    A disznó, mikor meglátta a királykisasszonyt, majd kiugrott a bõrébõl nagy örömében. Felkapta a leányt, szépen a taligára ültette, s vitte nagy röfögéssel:

    - Röf, röf, röf, ne sírj, királykisasszony, jó dolgod lesz nálam!

    Sírt a királykisasszony keservesen, de a disznó csak röfögött:

    - Röf, röf, röf, ne sírj, királykisasszony, mindjárt otthon leszünk.

    De még csak akkor vette elé a sírás igazán a királykisasszonyt, mikor a disznó megállott egy ól elõtt, abba bevezette, ott a piszkos szalmára leültette.

    - Röf, röf, röf, ez az én házam, királykisasszony!

    Aztán megkínálta kukoricával:

    - Röf, röf, röf, egyél, királykisasszony!

    A királykisasszony csak sírt, sírt, s addig sírt, míg az álom el nem nyomta.

    - Röf, röf, röf - mondta a disznó -, csak aludjál, királykisasszony, holnap a bánatod örömre változik.

    Aludt, aludt a királykisasszony, s másnap délig fel sem ébredt. Déli harangszóra kinyitja a szemét, s hát - láss csodát! - majd megvakul a szertelen ragyogástól! Disznóólban feküdt le, s ihol, palotában ébredt föl. Szalmára feküdt, s ihol, most selyem derékaljon fekszik. S ahogy kinyitotta a szemét, egy sereg leány szaladott az ágyához, s kérdezték nagy alázatosan:

    - Mit parancsol, felséges kisasszony?

    Egyszeribe hoztak neki szebbnél szebb ruhákat, csak úgy csillogtak ezüsttõl, aranytól, gyémánttól, s felöltöztették módisan. Aztán bevezették a szomszéd szobába.

    Hát ott ül a terített asztalnál egy dali szép ifjú, szalad elébe, a kezét megfogja, s asztalhoz vezeti.

    S mondja neki a dali szép ifjú:

    - Ülj le ide bátran, szép királykisasszony. Tied itt minden, amit a szemed lát. Tied vagyok én is, ha meg nem vetsz engem.

    - Hát te ki vagy s mi vagy? - kérdezte a leány.

    Azt mondja az ifjú:

    - Majd elmondom neked, szép királykisasszony. Gyere most a kertbe.

    Szépen a karjára vette a királykisasszonyt, s lementek a kertbe. S hát, amint lemennek, elejébe hajlik egy kis szõlõtõke, s szólnak a fürtjei:

    - Szakíts le, szakíts le, szép királykisasszony!

    - Ez a szóló szõlõ - mondja az ifjú.

    Mentek tovább, s hát egy almafáról olyan szépen mosolyognak le rá a pici piros almák.

    - Látod itt van a mosolygó alma - mondja az ifjú.

    Továbbmentek, s csak megcsendül egyszerre az egész kert! Néz a királykisasszony erre-arra, s kérdi:

    - Mi cseng olyan szépen?

    - Nézd - mondja az ifjú -, ott az a barackfa. Csengõ barack terem rajta!

    Hej, megörült a királykisasszony, azt sem tudja, sírjon-e, nevessen-e nagy örömében.

    - Látod - fordult hozzá az ifjú -, van az én kertemben szóló szõlõ, mosolygó alma, csengõ barack, amit te kívántál. Itt maradsz-e, leszel-e a feleségem?

    Nem kérdette másodszor a királykisasszony, nyakába borult a szép ifjúnak, s azt mondta:

    - Itt maradok biz én, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el tõled.

    Az ifjú aztán elbeszélte neki, hogy õ királyfi volt, de egy gonosz tündér disznónak varázsolta, s azzal átkozta meg, hogy mindaddig az maradjon, míg nem akad egy leány, aki szóló szõlõt, mosolygó almát s csengõ barackot kíván.

    Még aznap hírül adták a királykisasszony apjának, hogy csak jöjjön egész udvarával a lakodalomra. De bezzeg csaptak is hét országra szóló lakodalmat.

    Még ma is élnek, ha meg nem haltak.




    A BRÉMAI MUZSIKOSOK

    Egy embernek volt egyszer egy szamara. Hosszú évek óta hordta már szegény jószág a malomba a zsákokat, fogyton fogyott az ereje, egyre kevesebb hasznát lehetett venni.

    "Minek abrakoljak tovább ilyen semmirevaló állatot?" - gondolta a gazdája, és elhatározta, hogy lebunkózza.

    A szamár azonban megneszelte, hogy valami készül ellene. Egy óvatlan pillanatban megszökött, és elindult Bréma felé. Úgy tervezte, majd ott beáll városi muzsikusnak.

    Amint ment, mendegélt, egyszercsak meglátott egy vadászkutyát. Ott hevert szegény az úton a porban, és lihegett, mintha halálra loholta volna magát.

    - Mi a baj, Fogdmeg, miért lihegsz úgy? - kérdezte a szamár.

    - Hagyd el - nyögte búsan a kutya -, öreg vagyok, napról napra gyengülök, vadászni sem tudok már! A gazdám agyon akart ütni, alig tudtam egérutat nyerni. Az irhámat megmentettem ugyan, de ilyen vén fejjel ugyan mihez kezdjek, ugyan miből éljek?

    - Tudod, mit? - mondta a szamár. - Én Brémába tartok, ott felcsapok városi muzsikusnak. Gyere velem, szegődjél be te is a zenekarba. Én majd a lantot pengetem, te meg dobolsz hozzá.

    A kutya elfogadta az ajánlatot, és most már kettesben mentek tovább. Egyszercsak szimatolni kezdett az öreg vadászeb: egy macska ült nem messze tőlük az út szélén, girhesen, búsan, akár a hét szűk esztendő.

    - Mit keseregsz Bajszos? - érdeklődött a szamár.

    - Kinek van jókedve, ha egyszer a nyakán a kötél? - felelte a macska. - Megvénültem, a fogaim kicsorbultak, jobb szeretek már a kályha mögött dorombolni, mint egereket hajkurászni. De az emberek hálátlanok: a gazdasszonyom vízbe akart fojtani, hogy ne kelljen tovább etetnie. Nagy nehezen eliszkoltam; hanem aztán most légy okos, pajtás: mihez kezdjek, miből éljek?

    - Gyere velünk Brémába muzsikusnak! Te úgyis jól értesz az éjjeli zenéhez, hasznodat vehetjük a zenekarban.

    A macskának tetszett a tanács, és velük tartott.

    Útjuk éppen egy major mellett vitt el. Az udvar kerítésén egy kakas ült, és torkaszakadtából rikoltozott.

    - Hát téged mi lelt? - kérdezte a szamár. - Mit rikoltasz olyan irgalmatlanul?

    - Jujuj! - felelte a kakas. - Hiába jósoltam jó időt holnapra: a gazdasszonyom vendégeket hívott, és ráparancsolt a szakácsnőre, főzzön levest belőlem. Estére elvágják a nyakamat, hát amíg lehet, kiabálok, ahogy a torkomon kifér; úgysem sokáig tehetem már.

    - Inkább gyere velünk, Tarajos - biztatta a szamár -, a halálnál jobb foglalkozást mindenütt lelsz magadnak. Brémába megyünk muzsikusnak. Neked jó hangod van, énekelni is tudsz; az lesz ám a hangverseny, amit mi adunk!

    A kakasnak nem kellett kétszer mondani a dolgot, és most már négyesben igyekeztek tovább.

    Csakhogy Bréma még messze volt, a nap pedig már lemenőben; estére éppen csak egy erdőig jutottak el. Elhatározták, hogy ott töltik az éjszakát. A szamár meg a kutya leheveredett egy fa alá, a macska meg a kakas pedig feltelepedett a fára. A macska meghúzta magát az egyik ág könyökében, a kakas azonban felröpült egészen a fa tetejére: onnét messzebbre látni, meg biztonságosabb is a magasban, legalábbis a kakasfélének.

    Mielőtt elaludt volna, Tarajos koma szokása szerint körülkémlelt a vidéken. Ahogy így szemlélgette a környéket, egyszercsak világosságot látott nem messze tőlük. Nyomban leszólt a társainak:

    - Amarra valami kis fény csillog, ott háznak kell lennie.

    - Akkor szedjük a sátorfánkat, és menjünk oda, mert ez itt nem valami kényelmes szállás - mondta a szamár.

    - Ahol ház van, ott vacsorát is esznek, nekem pedig már elkelne egy-két csont, kivált, ha húsos - jelentette ki a kutya.

    - Én is szívesebben tölteném az éjszakát a kemencepadkán, mint itt a fán - tette hozzá a macska.

    Fölkerekedtek hát, és elindultak arrafelé, ahonnét a világosság látszott. Először csak akkora volt, mint egy mécsvilág, aztán nőttön-nőtt, egyre jobban csillogott, s egyszerre csak ott álltak egy kivilágított betyártanya előtt.

    Négyük közül a szamár volt a legnagyobb. Odament az ablakhoz, és benézett.

    - Mit látsz, Szürke? - kérdezte a kakas.

    - Mit látok? Terített asztalt, rakva minden jóval; körülötte ülnek és falatoznak a betyárok.

    - Terített asztal - sóhajtotta a kakas. - Ez kellene nekünk!

    - Az ám! - mondta a szamár. - Én is szívesen ülnék a helyükben. Kissé félrevonultak, és tanakodni kezdtek, hogyan foghatnának a dologhoz, hogyan ugraszthatnák ki a házból a betyárokat. Addig tanácskoztak, míg ki nem főzték a haditervet.

    A szamár feltette a két elülső lábát az ablakpárkányra, a kutya felugrott a szamár hátára, a macska felkúszott a kutya nyakába, végül a kakas felröppent a macska feje búbjára. Mikor mindegyikük a helyén volt, a szamár halkan jelt adott, s egyszeriben rákezdtek a muzsikára. A szamár ordított, a kutya ugatott, a macska nyávogott, a kakas kukorékolt. Azzal zsupsz! - beugrottak az ablakon át a szobába.

    A betyárok csak annyit láttak, hogy valami bezúdul az ablakon; rettenetes ordítást, rivalgást, vonítást hallottak s hozzá iszonyú üvegcsörömpölést. Rémülten ugrottak fel az asztaltól, azt hitték, a ház szakad rájuk, vagy kísértet ront közébük; ijedtükben felordítottak, s hanyatt-homlok kimenekültek az erdőbe.

    A négy cimbora pedig letelepedett az elhagyott asztalhoz. Nekiláttak a maradéknak, s úgy tömték magukba az ételt, mintha legalább egy hónapja nem ettek volna.

    Mikor befejezték a lakomát, fekvőhelyet kerestek maguknak, kioltották a világot, és elpihentek, ki-ki szokása és kedve szerint. A szamár kiment az udvarra, és a szemétdombra heveredett. A kutya a küszöbre hasalt, a macska a tűzhelyen a langyos hamuba kuporodott. A kakas meg felült a kakasülőre.

    Fáradtak voltak a nagy úttól, hamarosan elaludtak. Valamikor éjfél táján a betyárok kimerészkedtek a sűrűből, és elkezdték figyelni a házat. Látták, hogy minden csendes, a lámpa sem ég már.

    - Azért mégsem kellett volna hagynunk, hogy ilyen kurtán-furcsán kiebrudaljanak minket - mondta a bandavezér.

    Elküldte az egyik betyárt, kémlelje ki alaposan a házat.

    A betyár nagy óvatosan odalopakodott az ajtóhoz, fülelt egy ideig, de semmi neszt nem hallott; nyugalom, békesség volt odabent. Erre bemerészkedett a konyhába, és mert ott sem észlelt semmi gyanúsat, világosságot akart gyújtani. A macska szeme parázslott a sötétben. A betyár azt hitte, igazi parázs; odanyomott hozzá egy szál gyújtóst, hogy tüzet fogjon. De a macska nem vette tréfára a dolgot: fújt egy nagyot, nekiugrott a betyár képének és összevissza karmolta.

    A marcona rabló rettenetesen megijedt. Ki akart szaladni a hátsó ajtón, a küszöbön azonban belebotlott a kutyába. A vén eb fölugrott, mordult egyet, és beleharapott a hívatlan vendég lábába.

    Az nagy üggyel-bajjal végre kivergődött a házból, s most már csak azt nézte, hogy minél előbb odébbálljon. Elloholt a szemétdomb mellett: ott meg a szamár rúgott bele egy nagyot a hátsó lábával. A lármára fölriadt a kakas is, és harciasan lekiabált a kakasülőről:

    - Kukurikú!

    A betyár szedte a lábát, ahogy bírta, lélekszakadva rohant vissza a sűrűbe, és lihegve, halálra váltan jelentett a bandavezérnek:

    - A házban egy borzalmas boszorkány ül, rám fújt, és összekarmolta az arcomat. Az ajtónál egy ember áll, kés van a kezében, azzal a lábamba szúrt. Az udvaron egy fekete szörnyeteg hever, majd agyonvert bunkójával. Fönt a tetőn pedig egy vitéz virraszt, és azt kiáltotta: "Hol az a gazember?" Örülök, hogy nem hagytam ott a fogamat!

    Attól fogva a betyárok a háznak még a tájékára se merészkedtek többé. Elköltöztek a környékéről is. A brémai muzsikusok meg véglegesen a birtokukba vették, és még ma is ott laknak, ha azóta meg nem haltak.


    A SUSZTER MANÓI

    Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement, hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre. Abból este kiszabta a cipőt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendőn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt.

    Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott állt készen az asztalán a pár cipő. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs az a mestermunka, amelyik különb lehetett volna.

    Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára.

    - Mintha csak nekem készítették volna! - mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál. Pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle. A suszter este ezeket is szépen kiszabta.

    "A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel - gondolta -, ráérek a dolgomtól."

    De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipő, neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek értük, s a suszter a pénzen most már négy párra való bőrt vásárolhatott.

    Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett belőle.

    Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán, mielőtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének:

    - Hallod-e, lelkem, mi lenne ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a műhelyünkben?

    Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz.

    Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az ajtó egyarasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bőröket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tűztek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában.

    A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! - eltűntek.

    Másnap reggel azt mondta a suszterné asszony:

    - Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipőt.

    Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötőtű, csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát, míg a kis cipőket meg nem csinálta. Este aztán a kiszabott bőr helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók.

    Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták, mihez kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt, füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek.

    Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk?

    Többet bizony nem is suszterkodunk!

    - énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a szobából.

    Nem is jöttek vissza soha többet.

    A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora, mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett.



    BABSZEM JANKÓ

    Volt egyszer egy szabó és annak egy fia. Ez a gyerek olyan pöttömre sikerült, hogy amikor fölserdült, akkor sem lett nagyobb egy babszemnél. Apró volt a teste, de nagy a mersze. Egy szép napon odaállt az apja elé, kihúzta magát, és kijelentette:

    - Édesapám, világot akarok látni!

    - Jól van - mondta a szabó -, segítsen a jó szerencse!

    Fogott egy tűt, gyertyát gyújtott, az olvadt viaszból kis gömböt gyúrt, rászúrta markolatnak a tű tetejére, és átadta a parányi fegyvert a fiának.

    - Nesze, most már kardod is van az útra - mondta.

    - Köszönöm, apám - felelte a fiú -, megyek is hamarosan, csak előbb hadd költsük el együtt a búcsúebédet.

    Azzal kiszökdécselt a konyhába, megnézni, mit főz az édesanyja. Éppen fortyogott is valami a tűzhelyen egy jókora fazékban.

    - Mit eszünk ma, édesanyám? - kotnyeleskedett Jankó.

    Az öreg szabóné nem szerette, ha sütés-főzés közben zavarják.

    - Nézd meg magad, ha kíváncsi vagy rá - vetette oda.

    Babszem Jankó szerette a jó falatot, hogyne lett volna kíváncsi. Felugrott a tűzhelyre, félrebillentette kicsit a fedőt, és belekukkantott a fazékba. Hanem abból egyszeriben felcsapott a gőz, elkapta a kis embert, és uzsgyi! - kivitte a kéményen.

    A legényke egy ideig ott lovagolt a bodor felhőcskén, aztán szerencsésen leereszkedett a földre, körülnézett, s azt mondta:

    - No kint vagyok hát a nagyvilágban!

    Elindult foglalkozást keresni magának. És mert otthon jól kitanulta a mesterséget, beszegődött egy szabóhoz segédnek. A mester meg volt elégedve a munkájával, Babszem Jankó is a helyével; csak egy kifogása volt: sehogyan sem találta elég jónak az ételt, amit az asztalra adtak.

    Végül is kifogyott a béketűrésből, kiment a konyhába, és azt mondta:

    - Hallja-e, mesterné asszony! Ha nem főz nekünk jobbat, holnap reggel odébbállok, és kiírom krétával a kapujukra:

    Krumplihoz itt hús sose jár:

    Isten veled, krumplikirály!

    Az asszonyt elfutotta a méreg, fölkapott egy rongyot, hozzá akarta vágni a kis emberhez, de az elbújt egy gyűszű alá, és onnét öltögette a nyelvét.

    - Megállj csak, majd ellátom én a bajodat! - pörölt a mesterné, de mire a gyűszűt fölemelte, Babszem Jankó már régen a rongy ráncában lapult; mikor pedig a gazdasszonya a rongyot is kirázta, ügyes szökkenéssel beugrott egy repedésbe az asztalon.

    - Itt vagyok, ragyogok! - csúfolódott hol az asztalban, hol a fiókban, hol az egyik szék támláján.

    A mesterné végül mégis elcsípte, és kidobta a házból.

    A szabócska nagyot repült, még nagyobbat huppant, aztán talpon termett, lerázta magáról a port, és megint nekivágott a világnak. Ment, mendegélt, beért egy nagy erdőbe. Erősen alkonyodott már. Babszem Jankó körülkémlelt, hol lelhetne jó kényelmes szállást éjszakára. Látott is valami olyasmit, mint egy kisebb faderék gondolta: ez éppen megfelelő. Nekikészült, hogy leheveredjék a tövébe, de a fa megmozdult, mert hát nem fa volt, hanem egy embernek a lába. Abban a pillanatban nyakon ragadták, magasba lódították, s hiába kapálódzott kezével-lábával, jó erősen fogta valaki a nyakát. Egy pillanatra el is szédült a nagy repülésben. Mire eszméletre tért, ott találta magát egy embernek a tenyerén s egy sereg borostás arcot látott. Mind őt lesték, s úgy szuszogtak hozzá, hogy szegény kis Babszem Jankónak valóságos orkán süvöltött a füle mellett.

    - Nézd már ezt a Góliátot! - harsogta az egyik ember.

    - Többet ér ez minden tolvajkulcsnál! - mondta a másik. - Nincs az a szűk kulcslyuk, amelyiken be ne férne!

    - Hallod-e, fickó! - szólt a harmadik. - Jössz-e velünk a király kincstárába? Bebújsz a kulcslyukon, és kihajigálod nekünk a sok pénzt. Rendben van?

    Babszem Jankó töprengett egy kicsit, aztán ráállt a dologra. Most hát látta: rablók közé keveredett, s ha szépszerével nem megy velük, magukkal viszik erőszakkal. Beült hát az egyik rablónak a zsebébe, és mentek a kincseskamrához.

    Csakhogy őrizték ám azt erősen! Két szuronyos katona is állt az ajtajában. A rablók tanakodtak egy ideig, aztán legtanácsosabbnak azt tartották, ha megkerülik a házat, s elrejtőznek hátul a kincseskamra ablaka alatt, a bokrok közt, Babszem Jankó meg próbáljon meg valahogyan behatolni, hátha nem veszik észre az őrök a pöttömnyi legénykét.

    - Ez így jó lesz - helyeselte Babszem Jankó a tervet -, csak aztán mind fölszedjétek ám, amit kihajigálok!

    Azzal nagy peckesen odalépkedett a kincseskamra vasalt ajtajához, s elkezdte szemügyre venni, nincs-e valahol hasadék az alján, hátha megtakaríthatja a fáradságot, s nem kell fölmásznia a kulcslyukig. Csakhamar föl is fedezett egy rést, éppen elég széles volt ahhoz, hogy becsússzék rajta. Hanem úgy látszik, elbízta magát a parányiságában, és nem ügyelt eléggé; mert az egyik silbak mégiscsak megpillantotta, amint befelé iparkodott.

    - Nézd csak, milyen rusnya pók mászik ott - mondta a társának. - Agyontaposom.

    - Hadd éljen szegény, nem vétett az neked - szólt a másik.

    Így aztán Babszem Jankó végül is szerencsésen bejutott a kincstárba. Kinyitotta az ablakot, pisszentett a rablóknak, azok előbújtak a bokrok közül, ő meg kezdte kihajigálni nekik az aranytallérokat.

    Amint így javában munkálkodik, egyszer csak hallja, hogy léptek közelednek, a kulcs csikordul a zárban: jön a király megszemlélni a kincseit. Nosza, gyorsan elbújt egy rakás arany mögé.

    A király rögtön észrevette, hogy a tallérjaiból jócskán hiányzik. Sehogyan sem foghatta meg, mi ennek az oka, ki lehet a tolvaj, hiszen a kulcsot magánál őrizte, lakatnak, zárnak semmi hibája nem volt, és az őrség is a helyén állt. Egy ideig töprengett, de mivel semmiféle magyarázatot nem talált a dologra, végül is visszatért a lakosztályába, hanem azért elmenőben odaszólt az őröknek:

    - Halljátok-e, jobban vigyázzatok, valaki rájár a pénzre!

    A katonák megijedtek; és erősen fülelni kezdtek. Egyszer csak hallják ám, hogy odabent csendül-pendül, csörren-zörren az arany; mert amikor a király léptei eltávolodtak, és csend lett, Babszem megint nekilátott a munkának. Az őrök szaladtak hamar a kulcsért, jól bezsírozták, hogy ne csikorogjon, óvatosan kikattintották a zárat, aztán hopp! - beugrottak a kamrába, hogy lefüleljék a tolvajt. Babszem Jankó azonban fürgébb volt náluk: végigszaladt a fal mentén, bebújt a sarokba, és magára húzott egy aranytallért, még a füle hegye se látszott ki mögüle.

    - Hol vagyok? Itt vagyok! - kiáltotta csúfondárosan.

    Mire az őrök odarohantak, már a másik sarokból kiabálta egy másik tallér mögül:

    - Itt vagyok! Hol vagyok?

    Szegény katonák egy ideig ide-oda szaladgáltak a kincseskamrában, hanem aztán megunták, hogy így bolonddá tartják őket, bele is fáradtak a haszontalan hajszába; legyen, ami lesz! - gondolták, ráfordították a kulcsot a kamrára, leültek jobbról-balról a pántos ajtó mellé, és elaludtak a kimerültségtől.

    Babszem Jankó pedig mind egy szálig kihajigálta a rengeteg aranypénzt. A legutolsót jól megpörgette, röptében fölpattant rá, úgy suhant ki az ablakon.

    Dicsérték, magasztalták is a rablók:

    - Szó, ami szó: igazi hős vagy! Akarsz-e a vezérünk lenni?

    Babszem Jankónak azonban nem fűlt a foga a rablóvezérséghez. "Hogyisne - gondolta magában -, hogy a végén akasztófára jussak!" De a rablóknak csak annyit mondott nagy udvariasan:

    - Köszönöm a megtiszteltetést; nem fogadhatom el, mert előbb világot szeretnék látni.

    - Rendben van - mondták a rablók -, de akkor legalább osztozzunk meg a zsákmányon!

    Babszem Jankó azonban abból sem kért egyebet, mint egy lyukas krajcárt. Fölcsatolta derekára a kardját, elbúcsúzott a rablóktól, és nekiindult megint a világnak. Itt is, ott is munkába állt, de mindenütt hamarosan kitelt az ideje, mert sehogyan sem bírta az állandóságot.

    Sok bolyongás után végül is beállt szolgának egy fogadóshoz. A szolgálólányok azonban nem szívelhették, mert a pöttöm emberke minden titkos dolgukat kileste.

    - Amióta ez a mihaszna itt van, még egy üveg bort sem csenhetünk el a pincéből - mondogatták egymás közt, és legszívesebben eltüntették volna a föld színéről.

    De hát hogyan tüntessék el? Megjött annak is az alkalma.

    Egyszer az egyik lányt leküldték a kertbe füvet kaszálni. Babszem Jankó ott ugrált a közelében, egyik fűszálról a másikra szökdécselt. "Megállj - gondolta a lány -, most elbánok veled!" - azzal meglendítette a kaszát, és egyetlen suhintással levágta Babszem Jankó alatt a füvet. Az még csak meg se nyikkanhatott: a lány gyorsan összemarkolta a friss szénát, kendőbe kötötte, aztán Babszem Jankóstul odavetette a tehenek elé.

    Volt azok közt egy nagy fekete jószág, az egyszeriben lenyelte Jankót, úgyhogy a sok fű közt semmi baja nem lett.

    Sűrű sötétség volt a tehén bendőjében, még csak egy árva gyertyaszál sem égett benne. A kis legény nagyon rosszul érezte magát ebben a fekete éjszakában. Alig várta, hogy alkalom kerülközzék a jeladásra.

    Kínálkozott is hamarosan, mert már elérkezett a fejés ideje. Mikor a feketére került a sor, Babszem Jankó nagyot kiáltott:

    Hoppla-hó! Hoppla-hó!

    Tele van a csobolyó!

    De hiába, elveszett a hangja a tehénbőgésben.

    Fejés után lement a fogadós az istállóba, megállt a fekete előtt, azt mondta:

    - Ezt a jószágot holnap le kell vágni.

    Babszem Jankó megijedt, teli torokból kiabálni kezdett:

    - Engedjetek ki! Itt ülök benne!

    - Hol? - kérdezte a gazda, mert hallotta a hangot, de el sem tudta képzelni, honnét jön.

    - Hát a feketében! - kiáltotta Jankó.

    - Ugyan ne bolondozzál velem! - mondta mérgesen a fogadós, mert azt hitte, hogy a csaposlegény tréfálkozik, és elment.

    Másnap reggel levágták a tehenet, apróra földarabolták, de Babszem Jankóban szerencsére nem esett kár, mindössze csak annyi történt vele, hogy belekeveredett a kolbászhúsba. Megsózták, megborsozták, megpaprikázták, hogy csak úgy prüszkölt tőle, aztán jött a böllér, és egy csomó szalonnakocka meg egy marék darált hús társaságában beletöltötte Babszem Jankót a kolbászhéjba.

    Hát ez meglehetősen szűk kvártély volt! Ráadásul füstre akasztották a kéménybe; ott aztán aszalódhatott volna ítéletnapjáig.

    Szerencsére úgy tél dereka táján vendég érkezett a fogadóba, és mindenáron kolbászt akart enni reggelire.

    - Hozz egy szálat a füstről! - mondta a fogadósné a konyhalánynak, az meg éppen azt akasztotta le, amelyikben Babszem Jankó telelt.

    Lekerült hát a füstről, de most jutott ám csak veszedelembe! A fogadósné nekiállt a szeletelésnek, szisszent az éles kés, hullott az egyik szelet a másik után, Babszem Jankó meg csak kapdosta a fejét jobbra is, balra is, nehogy véletlenül az ő nyakát is elvágják. Mikor aztán az egyik szelettel végre kifordult a konyhadeszkára, nem sokat teketóriázott, kapta magát, és megugrott.

    Ebben a házban annyi baj érte már, egy pillanatig sem akart tovább itt maradni.

    Nyakába vette a lábát, s uccu neki! - meg sem állt, míg ki nem ért a mezőre.

    - Csakhogy végre szabad eget látok! - fohászkodott föl, s éppen egy nagyot akart szippantani a hűs levegőből, mikor egy kódorgó róka merő szórakozottságból egy szöcskével együtt őt is bekapta.

    A szabócska összeszedte minden erejét, megvetette a lábát róka koma garatjában, jól megkapaszkodott, nehogy lecsusszanjon, s elkezdett kiabálni:

    - Mi dolog ez, róka testvér! Én vagyok az, Babszem Jankó, én akadtam a torkodon, engedj ki!

    - Igaz - mondta a róka -, minek is nyelnék le ilyen semmiséget? Ha megígéred, hogy nekem adod az apád tyúkjait, kijöhetsz.

    Babszem Jankó mindent megígért. Erre a róka nemcsak hogy kiengedte, hanem még haza is vitte.

    Otthon nagyon megörültek Babszem Jankónak, és cserébe odaadták érte az egész baromfiudvart. De mert az öreg szabónak mégiscsak fájt egy kicsit a szíve a szép fehér meg kendermagos tyúkjaiért, Babszem Jankó elébe állt, s azt mondta:

    - Sose búsulj, édesapám, hoztam ám neked valamit a tyúkjaid helyett! - Azzal nagy büszkén odaadta neki a lyukas krajcárt, amit a vándorútján szerzett.



    Zelk Zoltán:

    A három nyúl


    Egyszer régen, nagyon régen,

    zúgó erdő közelében,

    három nyulak összegyűltek,

    selyemfűre települtek,

    ottan se ültek sokáig,

    talán csak egy fél óráig,

    amikor felkerekedtek,

    hogy már végre hazamennek,

    egy szarka felettük szállott

    s felkiáltott: -Mit csináltok?

    Mit csináltok, három nyulak?

    Úgy ültök ott, mint az urak --



    - Úgy, úgy bizony, mint az urak! -

    felelték a három nyulak.-

    Ezután már urak leszünk,

    ebédre rókahúst eszünk!

    Nem fogjuk az időt lopni,

    most indulunk rókafogni! -



    Csacsi szarka, nem elhitte?

    Repült is már, a hírt vitte,

    s buta róka is elhitte.

    De hát hogyne hitte volna,

    akármilyen ravasz róka,

    mert a szarka így kiáltott:

    -Egy jegenye fölött szállok,

    mikor lenézek a földre,

    három nyulak ülnek körbe.

    Összebújva tanácskoznak -

    Jaj, mekkora nyulak voltak!

    Jaj, mekkora fejük, szájuk,

    a medve egér hozzájuk!

    Hát még miről beszélgettek?

    Hogy eztán csak rókát esznek - -


    Ennek a fele se móka!

    Szedte is lábát a róka.

    Futott ki az erdőszélre,

    csak mielőbb odaérne!



    Hát amint ott futott, szaladt,

    szembe vele farkas haladt:

    - Szaladj te is, komám, farkas,

    jaj, mit láttam, ide hallgass!

    az erdő közepén jártam,

    most is borsódzik a hátam,

    sosem láttam ilyen szörnyet,

    ottan ültek három szörnyek!

    Három nyúl volt, és akkora,

    fél méter is volt egy foga!

    Hát még miről beszélgettek?

    Hogy eztán csak farkast esznek -



    No hiszen egyéb se kellett,

    a farkas is futni kezdett,

    a rókával versenyt futott,

    majdnem az orrára bukott!

    Addig futott, amíg szembe

    nem jött vele egy nagy medve:

    a medve így szólongatta:

    -Hova szaladsz, farkas koma? -



    - Medve komám, ne is kérdjed,

    szaladj, ha kedves az élted!

    Erdő közepiben jártam,

    jaj, mit láttam,

    jaj, mit láttam!

    Három nyulak ottan ültek,

    éppen ebédre készültek.

    Akkora volt foguk, szájuk,

    kisegérke vagy hozzájuk!

    Hát még miről beszélgettek?

    Hogy eztán csak medvét esznek! -



    Egyébre se volt már kedve,

    szaladni kezdett a medve.

    Elöl róka, hátul medve,

    közben a farkas lihegve.

    Így szaladtak erdőszélre,

    szomszéd erdő közepébe.

    Szaporán szedték a lábuk,

    szellő se érjen utánuk -



    Amíg futottak lihegve,

    egy vadász jött velük szembe.

    Nézi is őket nevetve:

    együtt szalad róka, medve -



    -No hiszen, csak ne nevessél,

    vigyázz, nehogy bajba essél!

    Szaladj inkább te is erre! -

    kiáltott rája a medve. -



    Az erdőben három szörnyek,

    puska sem öli meg őket.

    Három nyulak, de akkorák,

    nem láttam még ilyen csodát! -



    Szedte lábát a vadász is,

    eldobta a puskáját is.

    Ijedtében megfogadta,

    most az egyszer érjen haza,

    csak ne falják föl a szörnyek,

    sohase vadászik többet -



    Ezalatt a nyusziházban,

    fűszálakból vetett ágyban

    három nyuszi aludt szépen,

    összebújva békességben -



    Didergő király

    Mese, mese, mátka, pillangós határba:
    Volt egyszer egy király Nekeresd országba.
    Nevenincs királynak nagy volt a bánata,
    Csupa siralom volt éjjele, nappala.
    Hideg lelte-rázta, fázott keze-lába.
    Sűrű könnye pergett fehér szakállába:
    "Akármit csinálok, reszketek és fázom,
    Hiába takargat aranyos palástom!
    Aki segít rajtam: koronám, kenyerem
    Tőle nem sajnálom, véle megfelezem!"

    Százegy kengyelfutó százkét felé szaladt,
    Tökszárdudát fújtak minden ablak alatt:
    "Ki tud orvosságot a király bajáról,
    Hol az a bölcs ember, aki jót tanácsol?"
    Adott is ezer bölcs ezeregy tanácsot.
    De együtt se ért az egy falat kalácsot.
    Didergő királynak csak nem lett melege,
    Majd megvette szegényt az Isten hidege.
    Körmét fúvogatta, keserűn köhintett,
    Bölcs doktorainak bosszúsan legyintett:
    "Bölcsekkel az időt ne lopjuk, azt mondom,
    Hívjátok elő az udvari bolondom!"

    "Hallod-e, te bolond, szedd össze az eszed,
    Adj nekem tanácsot, akárhonnan veszed."
    "Teli van énnálam ésszel a szelence:
    Hideg ellen legjobb a meleg kemence.
    Gyújtass be csak, komám" - nevetett a bolond,
    S nevetett köntösén a sok arany kolomp.

    Kergeti a király ki a sok léhűtőt:
    Hozzák fülönfogva az udvari fűtőt!
    "Hamar cédrusfával a kandallót tele,
    Urunk-királyunknak attól lesz melege!"
    Nagy volt a kandalló, akár egy kaszárnya,
    El is égett benne vagy száz cédrusmáglya.
    Sergett is a király előtte, megette,
    Utoljára mégis csak azt dideregte:
    "Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
    Már a szakállam is csak úgy reszket bele!"

    Nyöszörög a fűtő: "Felséges királyom,
    Életem-halálom kezedbe ajánlom,
    Most dobtam bele az utolsó forgácsot,
    Jó lenne hívatni az udvari, ácsot!"

    Nekibúsult erre a didergő király,
    Szigorú paranccsal a kapuba kiáll:
    "Vágjátok ki kertem minden ékességét,
    A szóló szőlőnek arany venyigéjét,
    A mosolygó almát, a csengő barackot,
    Hányjatok a tűzre minden kis harasztot!
    Széles ez országban amíg erdőt láttok,
    Kandallóm kihűlni addig ne hagyjátok.
    Jaj, mert mindjárt megvesz az Isten hidege,
    Csak úgy kékellik már az ajkam is bele!"

    Csattognak a fejszék, sírnak erdők, berkek,
    Recsegnek, ropognak a gyümölcsös kertek.
    Sok lakójuk fejét bujdosásnak adta,
    Fészkit ezer madár jajgatva siratta.
    A rengeteg fákból egy szál se maradt ott,
    Aranyos kandallón mind elparazsallott.
    Didergő királynak de minden hiába,
    Nyögve gubódzik be farkasbőr bundába:
    "Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
    Csak egy fogam van már, az is vacog bele!"

    Nekeresdországban van is nagy kopogás,
    Ripegés-ropogás, siralom, zokogás.
    Dolgozik a csákány, fűrész, balta, horog -
    A király ajtaja egyszer csak csikorog.
    Betipeg egy lányka, icike-picike,
    Gyöngyharmat tündöklik lenvirágszemibe.
    Az ajaka kláris, a foga rizskása,
    Csacsog, mint az erdő zengő muzsikása:

    "Ejnye, de rossz bácsi vagy te, király bácsi!"
    Megfordul a király: "Ácsi, kislány, ácsi!
    Azt se tudom, ki vagy, soha se láttalak,
    Mért haragszol reám? Sohse bántottalak!" -
    Kerekre nyitotta a csöppség a szemét:
    "Minek szedetted le a házunk tetejét?
    Hó is hullongázik, eső is szemezik,
    A mi padlásunkra az most mind beesik;
    Elázik a bábum kimosott ruhája,
    Vasárnap délután mit adok reája?"

    Mint amikor nap süt a jeges ereszre,
    A király jégszive harmatot ereszte.
    Szemében buggyan ki szívének harmatja,
    Szöghaját a lánynak végigsimogatja:
    "Ne félj, a babádat ruhátlan nem hagyom,
    Bíborköntösömet feldaraboltatom.
    Bársonyrokolyája, selyem főkötője,
    Lesz ezüstkötője, aranycipellője!"

    Most már meg a kislány mondta azt, hogy "ácsi!
    Mégiscsak jó bácsi vagy, te király bácsi!"
    Örömében ugrált, tapsikolt, nevetett -
    S didergő királynak nyomban melege lett!
    A tükörablakot sarokra nyitotta,
    Városa lakóit összekurjantotta:
    "Olyan meleg van itt, hogy sok egymagamnak,
    Juttatok belőle, aki fázik, annak!"

    Tódult is be nyomban a sok szegény ember,
    A márvány-téglákon nyüzsgött, mint a tenger.
    Ki is szorult tőlük király a konyhára,
    Rájuk is parancsolt mindjárt a kuktákra:
    "Asztalt teregetni, ökröt sütögetni,
    Fussatok a hordót csapra ütögetni,
    Ily kedves vendég még nem járt soha nálam,
    Mint a saját népem - nagy Meseországban..."

  • Lassan forog a kerék,
    Mert a vize nem elég.
    Gyorsan forog a kerék,
    Mert a vize már elég.
    ( két kezével malomkörzést csinálunk, lábbal is végezhetjük)
     
    Dörög az ég,
    kopog a jég, 
    villámlik , lecsap 
    ki süt a nap.
     
    Béka, béka brekeke, 
    reggelente brekeg-e, 
    ha reggel is brekegne, 
    torka be is rekedne.
     
     
    Pi,pi,pi pi, pi, pi, pi , így csipeget a pipi.
     
    Réce, ruca, vadliba, 
    jöjjenek a lagziba, 
    kést, kanalat hozzanak, 
    hogy éhen ne haljanak. 
    Ha jönnek, lesznek, 
    ha hoznak, esznek.
     
    Egy - megérett a meggy, 
    kettő - csipkebokor vessző, 
    három - majd haza várom, 
    négy - biz oda nem mégy, 
    öt - leesett a köd, 
    hat - hasad a pad, 
    hét - dörög az ég, 
    nyolc - üres a polc, 
    kilenc - kis Ferenc, 
    tíz - tiszta víz. 
    Ha nem tiszta, vidd vissza! 
    Ott a szamár, megissza!
    Pont, pont vesszőcske, 
    készen van a fejecske. 
    Pici nyaka, nagy a hasa, 
    készen van a török basa.
    Hüvelykujjam almafa
    Mutatóujjam megrázta
    Középső ujjam felszedte
    Gyűrűsujjam hazavitte
    Ez a kicsi mind megette
    Jaj, de fáj a hasa tőle!
    Ezt kis kortól játszhatjuk már egyre finomítva a mozgásokat (kisebb korban mi mutatjuk a babának, nagyobb korban ő magától csinálhatja:
    Fújja a szél a fákat (lengetjük a baba két karját)
    Letöri az ágat, reccs! (hirtelen leengedjük a kezét)
    Lehullott egy falevél (magastartásból lassan leengedjük a kezét),
    szelek szárnyán útra kél. (a kezével a szálló levelet imitáljuk)
    Hegyen, völgyön átrepül, (a két karját körbe forgatjuk)
    ha elfáradt lecsücsül. (a két karját gyorsan leengedjük) 
    Két kis madár ül a fán.
    (Két kezünket magunk elé tartjuk egymással szembe, csak a két mutatóujjunk van nyitva. Ezek fogják jelképezni a 2 madárkát. )
    Egyik, Péter,
    (Az egyik mutatóujjunkat meghajlítjuk a másik felé, mintha köszönne a madár.)
    Másik, Pál.
    (Most a másik mutatóujjunkat is meghajlítjuk.)
    Szállj el Péter!
    (Hátra karkörzést végezve, eldugjuk az egyik kezünket a hátunk mögé.)
    Szállj el Pál!
    (Ugyanígy teszünk a másik kezünkkel is.)
    Gyere vissza Péter!
    Gyere vissza Pál!
    (Végül előbb egyik, majd másik kezünket, előre karkörzéssel a kiinduló helyzetbe hozzuk.)
     
     
    Pista bácsi fát fűrészel,
    Eldolgozgat a fűrésszel.
    Húzza-vonja, húzza-vonja,
    most a bükköt darabolja.
     
    Gomba, gomba, gomba,
    (az öklök ütögetése)
    nincsen semmi gondja.
    (a kezek forgatása)
    Ha az eső esik rája,
    (az ujjak mozgatása)
    Nagyra nő a karimája.
    (karkörzés a fej felett)
    Az esőt csak neveti,
    (szájra mutatás)
    Van kalapja, teheti.
    (fej ütögetése)
     
     
    Töröm, töröm a mákot,
    sütök vele kalácsot,
    icca tolla motolla,
    neked adom, Marcika!
     
    Süssünk, süssünk valamit, 
    Azt is megmondom, hogy mit! 
    Lisztes legyen, kerekes, 
    Töltelékes, jó édes! 
    Sodorva, tekerve, 
    túróval bélelve, 
    Csigabiga rétes, 
    kerekes és édes!
     
    Szita, szita, sűrű szita,
    Ma szitálok, holnap sütök,
    Neked egy kis cipót sütök.
    Megzsírozom, megvajazom,
    Mégis, mégis neked adom!
    Baglyocska hunyorog,
    fatönkön kuporog.
    Nagy fejét forgatja,
    hol erre, hol arra.
    Izeg-mozog, toporog,
    tipi-topi top, top, top.
     
    Ősz mondóka
    Kinézek az ablakon,
    Falevél egy nagy halom!
    Már a földet takarja,
    A szél összekavarja
     
    Csanádi Imre: Levélsöprő
    Köd szitál,
    hull a dér,
    lepörög a
    falevél:
    földre szökik, szemétnek,
    aki éri, ráléphet, -
    sziszegő szél
    söpri-hajtja,
    hullongó hó
    betakarja.
     
    Fésűs Éva: Sündisznócska
     
    Tegnap korán esteledett
    Sündisznócska ágyat vetett.
    Ágyat vetett az avarba,
    kicsinyeit betakarta.
    Fújhat, a szél szakadatlan
    Melenget a mohapaplan.
    Jó puha a földi fészek
    Aludjatok kis tüskések.
     
     
    Csoóri Sándor: Dióbél bácsi
     
    Dióbél bácsi 
    Ki lakik a dióhéjban? 
    Nem lakhat ott bárki, 
    Csak Dióbél bácsi. 
    Ha rácsapsz a dióhéjra 
    Kinyílik a csontkapuja 
    És cammogva előmászik 
    Vén Dióbél bácsi- 
    Csak a szádat Tátsd ki! 
     
     
    Veress Miklós: Vasárnapi Utazás
     
    Sárgarépa ez a busz,
    csont a vezetője.
    Petrezselyem kalauz,
    kiabál belőle:
    Karfiol Karcsi,
    Karalábé Klári!
    Leves város,
    végállomás,
    tessék már kiszállni!
     
     
    Csanádi Imre: Kergetőző négy testvér
     
    Év múlik, évet ér,
    egymást hajtja négy testvér:
    víg tavasz, virághintő,
    koszorús nyár, kalászdöntő,
    ősz, gyümölcs-érlelő,
    tél, havat terelő. 
     
     
    Móra Ferenc: A CINEGE CIPŐJE
     
    Vége van a nyárnak,
    hűvös szelek járnak,
    nagy bánata van a
    cinegemadárnak.
    Szeretne elmenni,
    ő is útra kelni.
    De cipőt az árva
    sehol se tud venni.
    Kapkod fűhöz-fához,
    szalad a vargához,
    fűzfahegyen lakó
    Varjú Varga Pálhoz.
    Azt mondja a varga,
    nem ér ő most arra,
    mert ő most a csizmát
    nagyuraknak varrja.
    Darunak, gólyának,
    a bölömbikának,
    kár, kár, kár, nem ilyen
    akárki fiának!
    Daru is, gólya is,
    a bölömbika is,
    útra kelt azóta
    a búbos banka is.
    Csak a cingének
    szomorú az ének:
    nincsen cipőcskéje
    máig se szegénynek.
    Keresi-kutatja,
    repül gallyról gallyra:
    "Kis cipőt, kis cipőt!" -
    egyre csak azt hajtja.
     
     
     
    Weöres Sándor: Galagonya
     
    Őszi éjjel
    izzik a galagonya
    izzik a galagonya
    ruhája.
    Zúg a tüske,
    szél szalad ide-oda,
    reszket a galagonya magába.
    Hogyha a Hold rá fátylat ereszt:
    lánnyá válik,
    sírni kezd.
    Őszi éjjel
    izzik a galagonya
    izzik a galagonya
    ruhája.
     
     
    Itt a szemem, itt a szám
    Ez meg itt az orrocskám. 
    (Mutatás szemre, szájra, orra.) 
    Jobbra, balra két karom, 
    Forgatom, ha akarom. 
    (Jobb és bal kéz emelgetése, forgatása.) 
    Két lábamon megállok, 
    Ha akarok, ugrálok. 
    (Lábak ütögetése, ugrálás.) 
     
    Kovács Barbara: Levél a szélben
    Egy kis huncut szélgyerek 
    falevelet kergetett. 
    Összevissza kavarta,
    feldobálta magasra.
    Rászórta a fejemre,
    leráztam én nevetve;
    feldobáltam, fel az égbe,
    kapaszkodjon meg a szélbe!
     
    Télen mondogatjuk
     
    Kányádi Sándor: Aki fázik 
     
    Aki fázik, vacogjon, 
    fújja körmét, topogjon, 
    földig érő kucsmába, 
    burkolózzék bundába, 
    bújjon be a dunyhába, 
    üljön rá a kályhára - 
    mindjárt megmelegszik.
     
    Mag, mag, búzamag,
    benne aluszik a nap.
    Mag, mag, búzamag,
    nőjél, nőjél hamarabb!
    Esőt, felhőt hoz a szél,
    szomjas soha ne legyél!
     
    Mese, mese, mátka,
    Pillangós madárka.
    Ingó-bingó rózsa,
    Te vagy a fogócska!
    Weöres Sándor: SZÁNCSENGŐ
    Éj-mélyből fölzengő
    - csing-ling-ling - száncsengő.
    Száncsengő -csing-ling-ling -
    tél öblén halkan ring.
    Feldobban két nagy ló
    - kop-kop-kop - nyolc patkó.
    Nyolc patkó - kop-kop-kop -
    csönd-zsákból hangot lop.
    Szétmálló hangerdő
    - csing-ling-ling - száncsengő.
    Száncsengő -csing-ling-ling -
    tél öblén távol ring.
     
    Nemes Nagy Ágnes: Hóesésben 
    Szakad a hó nagy csomókban,
    veréb mászkál lent a hóban.
    Veréb! Elment az eszed?
    A hóesés betemet.
    Nem is ugrálsz, araszolsz,
    hóesésben vacakolsz.
    Fölfújtad a tolladat,
    ázott pamutgombolyag.
    Mi kell neked? Fatető!
    Fatető!
    Deszka madáretető.
     
    Tordon Ákos: Karácsony este van
     
    Karácsony este van,
    Csend van kint
    A hold az ablakon
    betekint.
     
    Lát téged, lát engem,
    Bennünket.
    Szereti ünnepi
    kedvünket.  
     
     
     
    Sarkady Sándor: Télapó
     
    Hegyen, völgyön 
    Mély a hó, 
    Lassan lépked
    Télapó.
    Ősz szakállán
    Dér rezeg,
    Messzi földről
    Érkezett.
    Kampós botja
    Imbolyog-
    Puttonyában
    Mit hozott?
    Mindenféle
    Földi jót;
    Dundi diót,
    Mogyorót.
    Lassan lépked,
    Mély a hó-
    Siess jobban 
    Télapó! 
     
     
     
    Hónapsoroló (magyar népköltés) 
     
    Január elöl, jár,
    A nyomán február.
    Március szántóvető,
    Április nevettető.
    Május szépen zöldellő,
    Június nevelő,
    Július érlelő,
    Augusztus csépelő,
    Szeptember gyümölcshozó,
    Október borozó,
    November tél elő,
    December pihenő. 
     
     
    Tik-tak, tik-tak, jár az óra,
    körbejár a mutatója.
    Azt hirdeti minden reggel,
    ki korán kel, aranyat lel. 
     
     
    Hóc-hóc katona, 
    Ketten ülünk egy lóra, 
    Hárman meg a csikóra!
     
    Sarkady Sándor: Farsang
    Fruskák, Zsuzskák, Dorottyák,
    Járják a bolondját:
    Dínomdánom, vigalom –
    Nincs a táncra tilalom!
    Maskarások, bolondok,
    Rázzátok a kolompot:
    Takarodjon el a tél –
    Örvendezzen, aki él!
     
    Kányádi Sándor:Veréb
     
    Hipp-hopp
    itt vagyok,
    azt eszem,
    amit kapok.
    Ha nem kapok:
    csip-csirip!
    koldulgatok
    egy kicsit:
    morzsát, maradék
    kenyeret,
    megrakom jól a
    begyemet. 
     
     
     
    Weöres Sándor: A medve töprengése
     
    Jön a tavasz, megy a tél,
    barnamedve üldögél,
    kibújás vagy bebújás?
    Ez a gondom, óriás!
    Ha kibújok, vacogok,
    ha bebújok, hortyogok;
    ha kibújok, jót eszem,
    ha bebújok, éhezem.
     
    Barlangból kinézzek-e?
    Fák közt szétfürkésszek-e?
    Lesz-e málna, odú-méz?
    Ez a kérdés, de nehéz.
     
     
     
    Tavasszal mondogatjuk
     
     
    Zelk Zoltán: Hóvirág 
     
    Jó, hogy látlak hóvirág 
    Megkérdezem tőled 
    Mi hírt hoztál? Mit üzensz 
    erdőnek, mezőnek? 
      
    Szedd a szárnyad szaporán 
    vidd a hírt madárka 
    Útra kelt már a tavasz 
    itt lesz nemsokára. 
     
     
     
    Zelk Zoltán: GÓLYA, GÓLYA
     
    Gólya, gólya,
    hosszúláb,
    hol kezdődik a világ?
    – A tó szélén ring a nád,
    ott kezdődik a világ…
    Gólya, gólya,
    hosszúláb,
    hol ér véget a világ?
    – Ha az a tó enni ád,
    egy tóból áll a világ.
     
     
     
    Weöres Sándor: Olvadás
     
    Csip csepp
    Egy csepp
    Öt csepp
    Meg tíz
    Olvad, a jégcsap
    Csepereg a víz.
     
     
    Locsolóvers: Zöld erdőben jártam, 
     
    Zöld erdőben jártam, 
    Kék ibolyát láttam, 
    El akart hervadni, 
    Szabad-e locsolni?
     
     
    Illyés Gyula: Mozdony 
     
    S-sz, beh sok súly!
    Meg se mozdul!
    Friss szenet, ha bekapok:
    messze, messze
    szaladok, szaladok.
    Donászy Magda:  Anyák napjára
     
    Tavaszodik, kis kertemben 
    kinyílik a tulipán.
    Ragyognak a harmatcseppek 
    anyák napja hajnalán.
     
    Kinyílott a bazsarózsa, 
    kék nefelejcs, tulipán, 
    neked adom anyák napján, 
    édes-kedves anyukám.
     
     
     
    Iványi Mária: Nagyanyónak
     
    Halkan, puhán
    Szirom pereg
    Simogatja
    Öreg kezed. 
    Piros szegfű
    Halvány rózsa
    Téged köszönt
    Nagyanyóka.
     
     
     
    Végh György: Kleofás a didergő kistojás
     
    Volt egyszer egy kis tojás,
    úgy hívták, hogy Kleofás.
    Bimm-bamm, dáridom! 
    Megvette egy nyuszika,
    nyuszilány volt: Zsuzsika.
    Bimm-bamm, dáridom! 
     
    Megkérdezte Zsuzsika:
    "Kell-e neked szép ruha?"
    Bimm-bamm, dáridom! 
     
    "Persze - mondta a tojás-
    fázik ám a Kleofás!"
    Bimm-bamm, dáridom! 
     
    Befestette Zsuzsika,
    a húsvéti nyuszika.
    Bimm-bamm, dáridom! 
     
    Nem fázik már a tojás:
    A zöld bundás Kleofás!
    Bimm-bamm, dáridom! 
     
     
    Jó reggelt, jó reggelt
     
    Jó reggelt, jó reggelt, 
    Kedves liliomszál, 
    Megöntözlek rózsavízzel, 
    Hogy ne hervadozzál. 
    Kerek erdőn jártam, 
    Piros tojást láttam, 
    Bárány húzta rengő kocsin, 
    Mindjárt ideszálltam. 
    Nesze hát rózsavíz, 
    Gyöngyöm, gyöngyvirágom. 
    Hol a tojás, piros tojás? 
    Tarisznyámba várom!
     
     
    Ez a malac piacra megy,
    Ez itthon marad,
    Ez kap finom pecsenyét,
    Ez semmit sem kap,
    Ez a malac visít nagyot:
    Uí, uí, éhes vagyok!
     
     
    Kerekecske, dombocska, 
    Itt szalad a nyulacska! 
    Erre megyen, itt megáll, 
    Itt egy körutat csinál. 
    Ide búvik, ide be: 
    Kicsi gyermek keblibe.
     
    Rózsa, rózsa szép virágszál, 
    Szálló szélben hajladozzál. 
    Napsütésben nyiladozzál, 
    Meglocsollak, illatozzál.  
     
     
     
    Petőfi Sándor: Nemzeti dal - részlet
     
    Talpra magyar hí a haza!
    Itt az idő, most vagy soha!
    Rabok legyünk, vagy szabadok?
    Ez a kérdés válasszatok.
    A magyarok Istenére
    Esküszünk, Esküszünk,
    hogy rabok tovább
    nem leszünk!
     
     
     
    Pákolitz István
     
    Veréb
     
    Csip csirip, csöpp veréb
    csipkedi a meggyet;
    Csip csirip, csöpp veréb
    csípj nekem is egyet;
    ha nem csípsz, csöpp veréb,
    csiripelj is egyet,
    mert amíg csiripelsz,
    nem csíped a meggyet!
     

  • Verse, Kinderreime und Kinderlieder
    Apfel, Birne ess’ ich gern, 
    lieber noch den Mandelnkern. 
    Anni bringt sie mit, 
    wenn ich sie schön bitt’.
    Nüsse knacken, Nüsse knacken.
    1,2,3, 
    Nüsse naschen, Nüsse naschen. 
    Das ist fein.
    Ich bin da und du bist da,                        
    ich bin da und du bist da.
    Schubidubidubidubi du bist da.
    Ich, ich, ich, du, du, du
    Ich bin XY. Wer bist du?
    Guten Tag, guten Tag, sagen alle Kinder!
    Große Kinder, kleine Kinder,
    dicke Kinder, dünne Kinder.
    Guten Tag, guten Tag, sagen alle Kinder.
    (Guten Tag,…..sagen alle Mädchen oder Jungen)
    Schlaf, Kindlein, schlaf'!
    Der Vater hüt't die Schaf,
    die Mutter schüttelt's Bäumelein,
    da fällt herab ein Träumelein.
    Schlaf, Kindlein, schlaf!
    Wir reichen uns die Hände 
    nach guter alter Sitt' 
    und wünschen uns zum Essen,
    recht guten Appetit.
    Kopf, Arme, Beine, Hände und Bauch,
    Augen, Ohren, Nasen und der Mund,
    Kopf, Arme, Beine, Hände und Bauch.
    Schneemann, Schneemann, kalter Mann
    hast ’ne rote Nase dran
    schwarze Augen, schwarzer Mund
    bist so dick und kugelrund.
    Laterne, Laterne,
    Sonne, Mond und Sterne.
    Brenne auf, mein Licht,
    brenne auf, mein Licht,
    aber nur meine liebe Laterne nicht!

Térkép_Bicske Városi óvoda Kakas Tagóvoda

 

Oldalainkat 15 vendég és 0 tag böngészi